Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A nagy költözés

Mint a mérgezett egér, hirtelen belefutott agyamba 65 éves koromban, hogy el kéne költözni, sőt, le Siófokra kéne költözni, ott is egy emeletes panelház legmagasabb pontjára, ahonnan bármely napszakban beláthatom a Balatont. Ahhoz persze el kéne adni ezt a lakást, ami eddig azért volt kedves számomra, mert valami rémisztő energiával és viszonylag gyorsan én magam restauráltam 2004-ben, amikoris ugyan télen eljöttem az MTI-ből, viszont azon év elejétől már megszűntek azok a munkák, melyek a plusz pénzt hozták, márpedig azok nélkül nettó fizetésem nem érte el a 100 ezer forintot. Abban az időben pedig ez meglehetős érvágás volt, mert havi százból megélni nem egészen ugyanaz, mint amit egy régi kuplé harsogott: "Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel."

         Munkám teljesen lecsökkent, átraktak titkárnőnek, mert az alig egy éve odarakott főnököt menesztették, a titkárnő és a fiatal menedzser kislány is távozott. Főnökünk nem volt egyáltalán, a belpolitikára jött egy valamilyen Éva, akit megbíztak azzal, hogy aláírja az aláírni valókat időnként, de meg sose jelent nálunk. Ennek mindenki nagyon örült, nekem pedig hihetetlen mennyiségű szabadidőm lett. Ezek alatt a neten böngésztem, rengeteg dolgot kiprinteltem és rendszeresen leléptem annyi idővel korábban, mint amennyivel később mentem be.

        Az ötlet akkor úgy jött hirtelen, mint villámcsapások szoktak jönni, felújítom a lakásomat! Hát ez megért egy misét. A vizes és áramos dolgokon kívül mindent én csináltam a lakásban, na és igaz, mindenekelőtt termóablakokra cseréltem a régieket.

        Anikó többször mondta a szívinfarktusom utáni években, hogy nagy a lakás nekem, nem bírom takarítani - tényleg nem bírtam, de kit érdekelt? annyira sose volt kosz, hogy szégyellnem kellett volna a félévente megjelenő rovarirtó szakember előtt.

        De a siófoki társaság, Mari révén már annyira befogadott, hogy azt gondoltam, eljött az idő. De hogy kéne csinálni? mondom a gyerekeknek, hogy ez van, meg is hirdettem a lakást, azután viszont idegbajt kaptam az érdeklődőktől. Egy nap azzal jön, albérletbe kiadott lakásából egyik napról a másikra hazamentek a kínaiak, ha akarok, költözzek be az átmenetileg megüresedett lakásba. Így is lett, először az apróságokat kezdtem pakolgatni és áthurcolni a húzóssal, de utólag rágondolva, ezek az aprólékos áthurcolások fölöslegesek voltak, mert mikor később már valódi költözésre került a sor, azt a kevésnek gondolt, bepakolásnál már soknak tűnő tárgyaimat bőven akkor is elszállíttathattam volna.

        Nyár vége, ősz és még mindig semmi eladás nem volt, csak én lettem egyre idegbajosabb. Karácsony táján Laci betegállományba került, hónapokra ágyba kényszerült, majd mikor kicsit jobban lett, de még nem írták ki munkára, azt mondta, ő elintézheti nekem az eladást, valamivel jobban ért az ilyesmihez. Még szép, hogy azonnal elfogadtam az ajánlatát, és tényleg, két hét leforgása alatt eladta. Akkor már teljesen üres is volt. Elmentünk az ügyvédjükhöz, hatalmas táskában hozták a pénzt! majd elájultam, az mondták erre, hogy utálják a bankot. Később átfutott a fejemen, hogy a maradéktalanul vadonatúj bankókat honnan szedték ekkora mennyiségben, de aztán nem foglalkoztam vele. Mivel azonnal elmentünk és befizettük az én bankomba, átnézték, nem volt hamis köztük. Hát akkor mindegy. De legalább fél óráig számoltuk a pénzt az irodában.

        2017 őszén költöztem átmenetileg be ide a Bikással szembeni nagy lakóházba, ezúttal Anikó volt földszinti lakásába. És még mindig reménykedtem, egyfolytában a siófoki ajánlatokat néztem, de annyiért nem találtam olyan lakást, ami megfelelt volna. Anikó sűrűn mondogatta, ő úgyis eladja, ha megtalálom a helyemet, de erre egyre kevesebb remény mutatkozott, így, átérezve a várakozását, közöltem, maradok és villámgyorsan meg is csináltuk az adás-vételi szerződést Laci egy volt barátjánál. Ők meg azóta felújíthatták Laci házát, aminek a felét Anikó meg is vette.

        Nemsokára megmutatkozott, milyen jó döntést hoztam. Marival tavaly nyár elején összekaptam, már túl sok sok csepp volt abban a bizonyos pohárban. Egyébként is voltam eleget a Balatonnál, minden évben többször is lejártam, és egyre jobban éreztem, hogy Mari már mindenki másnak jobban örül, mint nekem, és csinált is szép dolgokat, amitől végleg megutáltam. Most kölcsönös az utálat, csak a rejtvény- és rummiversenyeken kell elviselnünk, hogy néha meglátjuk egymást, jó messziről. 

       Azóta nem győzök hálát adni a sorsnak, hogy idevetett. A rezsim kevesebb, kisebb a lakás, és igaz, hogy itt csak egyik oldalon vannak ablakok, de azért elég világos, mert a konyha és a szoba falát csaknem beborítja a termóablak. Innen minden öt percre van, a peremkerületből bárhova utaztam, egy órába telt.

      Sokat kéne persze alakítani, gyakorlatilag az egész lakást teljesen ki kellene forgatni önmagából, mert építése óta nem volt felújítva, de azért rendesen karbantartották az Anikó előtti öregek, Anikó pedig kifestette a falakat. A gáztűzhely és a mosogató a roncstelepre való lenne, már csak egy lángom van, ha az is eltűnik, legalább meglesz az ok az új megvásárlására. Mosogatni utálok, persze azért muszáj, de a csapot legalább Laci megcsinálta, már nem csöpög, ha elég jól el van zárva. A régi lakásomban sem azért takarítottam, mert jött valaki, bár a porszívózási és felmosási időpont általában most is jórészt akkor van, amikor a gyerekeket várom. Itt találtam új társaságot, akikkel sűrűn találkozom is, megyünk kirándulni, társasozunk. A Rudas, ahová hetente kétszer járok úszni, hat buszmegálló. Kijövet-bemenet újra látom az Erzsébet-hidat, a Várat, a Gellérthegyet, ezeket láttam 1970 óta, mióta az MTI-ben dolgoztam. Akkor is szép volt, most is szép.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.