Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Adria, egy régi nyaralás

A külföld nálam elsősorban az Adria és Erdély. (Utóbbiról külön írok.) Kétszer voltam az Adrián, mindkétszer tíz napig élveztem a Földközi-tenger szépségeit. Szóljon a dal először a Rijeka-Dubrovnik vonalról.

Július 13. délután 5 óra, Deák téri buszpályaudvar. A helyfoglalásnál mindjárt zűr lett, az utazási iroda két jegyet adott el egy ülésre. Az idegenvezető tehetetlen, a sofőr indulni akar, az utasok legfeljebb átérzik jogos problémánkat. Felváltva ülünk tehát Zsikével egymás ölében, amihez képest pihenés, hogy később felváltva állunk, kapaszkodva nézzük a tájat a tizenegy órás utazás alatt. Zsikét Miskolcról vetette Budapestre a sors egy évig tartó levelezésünk után, és hamarabb megtanulta a fővárosi tájékozódást, mint én, aki itt születtem. Azt hiszem, ő szervezte ezt az utat is az Ibusznál, de ez nem vád, hiszen nem ő tehet annak a mulasztásáról.

A viszontagságos utazás reggel 6-kor ér véget Rijekában, a kikötő mellett. Kilenc nap múlva ugyaninnen, ez a busz visz majd haza is. Néhány ember les szállóvendégekre, egy idősebb férfi ki is szúr és leszólít, hogy 38 dínárért ad szobát. A szoba hótiszta, a feleség vendégszerető, de nem annyira, hogy akár egy üveg vizet odatenne az éjjeliszekrényre. Alszunk pár órát, aztán városnézésre indulunk, este beatkoncertre megyünk a sportcsarnokba. Rijeka kikötője ronda, a vízen olajfoltok, a parthoz nem lehet közelíteni a szállítóktól, de beljebb, a szép épületeknél jó sétálni.

Másnap jó délután a Splitbe tartó hajóra szállunk, előre örvendezve, milyen jó buli lesz éjszaka a tengeri utazás, méregdrágán béreltünk nyugágyat, jól kialusszuk magunkat. A rengeteg hasonszőrű utas egymás hegyén-hátán próbál meglenni, sokan leterített pokrócra fekszenek. Nálunk alvásról szó sem lehet, mivel nincs takarónk, hajnalig fagyoskodunk, persze fáradságunk elszáll, mikor fölkel a nap, s beragyogja Split fehér szikláit.

A Diocletianus palota hatalmas és gyönyörű, napfény, ragyogás, negyven fok. A palotába nem tudunk bemenni, mert abból a pénzből nem telik, amennyit ki lehetett vinni a hetvenes évek elején. Még nem volt akkor szokás vizes palackkal mászkálni, ahogy ma, szökőkutak vizét isszuk, alájuk állunk hűsölni. Az étkezés sem gondtalan, itthon könnyen legyint az ember, hogy útközben megveszi, ami kell, beül éttermekbe, presszóba. Csakhogy az ilyen úri élethez sokkal több pénzt kellene. A szökőkút melletti büfében a narancslé isteni ugyan, csak iszonyú drága a mennyiségéhez képest, ötször ennyi is azonnal lecsúszna. Vízcsapokra is vadászunk, kevés sikerrel, aztán nem ittunk órákig. De ez húszévesen föl se tűnik.

   Egy olasz donnához szállunk reggel, aki nonstop hangosan gesztikulálva beszél. Kaja nincs a szobaárban, boltokban próbáljuk kitalálni a kínálat mibenlétét, angol feliratos dolgokat keresünk, mert azt legalább értjük, de nemigen van. Egy sajtnak látszó csomagon felirat: Roquefort. No ezt legalább tudjuk, hogy sajt, bár sose ettünk. Irtó sós, de legalább több napig kitart az a pár deka, ráadásul a só pótolja kiizzadt nedveinket.

Irány a strand, ami az itthonihoz hasonló betonmonstrum. A tengerpart köves-sziklás, barátságtalan, úszni sem lehet benne, napozunk hát, ebédidőben pedig leülünk egy asztalhoz. Az odasiető pincérnek szalvétára rajzolunk halat, bólogatva ellohol, de nagy sokára kerül csak elő, ráadásul egy hatalmas tál fekete kagylóhéjjal. Nézünk egymásra, lehetetlen, hogy ezt a moszatos külsejű valamit megegyük, beletörik a fogunk. Szemezünk a kagylókkal éhezve, kiáltozunk, integetünk, míg végre a pincér újra megjelenik.

Kézzel-lábbal mutogatunk, vigye előlünk ezt a szörnyűséget, aztán újra rajzolunk. A végén megérti, elviszi a kagylót, hozza az étlapot. Az érthetetlen nyelvű listán végre találok valami ismerőset: kotlet, amiről halvány sejtelmem már volt, sült hús. Félóra múlva elénk teszi a disznószeletet krumplival és paradicsomsalátát, ami merőben más az általam ismerteknél, ráadásul tegnap valamikor ettünk utoljára. Friss, ropogós, vágott hagyma frissen ráhalmozva, az egész leöntve olívaolajos, citromos lével. Azóta csak így szeretem a paradicsomsalátát, nem sózom az uborkát sem.

Akkor veszem észre, hogy Zsikéhez pakoltuk a ruháimat, de ő még sehol, fürdőruhában kell mászkálnom tovább. A piacon banánt veszek, ehetetlen, éretlen, miért gondoltam, hogy a zöld banán ehető? Nem dobtam ki, hazahoztam, az ablakban napok múlva veszem észre, szép sárgára érett. Bejárom a standokat, mindenki jól megnéz a bikinimben, én kifutón érzem magam, mosolygok is, mint a vadalma, valamit kell csinálni. Nincs szégyellni valóm se nyaktól felfelé, se a bokámig.

Egy nagypapa korú pasas magyarul szólít meg, felcsillan a szemem, honfitársra leltem. De kiderül, hogy már rég nem magyar, olasz ő több évtizede. Mikor megtudja, hogy Gianni miatt olaszt tanulok, átvált, de lassan beszél, hogy értsem. Jó kis nyelvóra. Magyarázom, miért piacozok fürdőruhában, jót derül, de közben folyamatosan pásztázza mindenemet, aztán félénken megkockáztatja, mi lenne, ha… Mondom, annyira foglalt vagyok, hogy ősszel lesz az esküvőm, szó se lehet semmiről. Belátja csalódottan, aztán megdicsér, végre egy magyar lány, akit nem lehet azonnal fölcsípni, akkortájt ugyanis az olaszozásról sok szó esett. Tavaly én is beleestem egy ilyen kalandba, na de Gianni nem olyan, komoly szerelem, persze csak egy levelezőlap erejéig az, soha többé nem írt. Ennek az volt  haszna, hogy elkezdtem olaszul tanulni az angol mellett, és egészen két évig tanultam is.

Nagyapa elkéri a címemet, ír képeslapot Olaszországból. Tényleg írt is később, magyarul, ugyanazokat a dicsérő szavakat, hogy íme egy becsületes magyar lány. Anyámnak büszkén mutatom, bár eddig is tudta, hogy engem senkitől nem kell féltenie. Ő érdekes mód még Gianninak is örült, de szegény, nem ismerte az életet, a dolgok másféle oldalát. Csődülnek hozzánk az olaszok, mert gyönyörűek és főleg olcsók vagyunk. Erre a szerkesztőségben is előre figyelmeztettek, hogy azért vigyázni. Egészen addig vigyáztunk is, amíg a húgommal le nem stoppoltunk egy Lancia Fulviát Balatonföldváron. 

Zsike csak nem jön, már mindenféle probléma gyötör, kénytelen vagyok hazaindulni. Kerülő utakon megyek, mert annyit azért megtudtam a macsóbácsitól, hogy errefelé nem veszik jó néven az utcai fürdőruhai lófrálást. Hagyján, hogy Budapest peremén úgy mászkálunk, de ez itt mediterránia. Rengeteg az apáca, hogy meg nem sülnek a hosszú fekete ruhában.

A szállást nehezen találom, szinte pánikba esem, elő kell szedni minden angol és olasz tudásomat, végül sikerül. Mikor a donna ajtót nyit, összecsapja a kezeit, nagy kiabálást rendez. Minden olasz tudományomat előszedve magyarázom hiányos öltözékemet. Barátnőm megint csak este kerül elő, már zabos vagyok. Fordított helyzetben tán másképp állnék hozzá? ki tudja. Később behív a konyhába, gyönyörű tiszta minden, megint hűtött őszibarackkal kínál, ami isteni és örülök neki, mert sajnos, kevés a pénzünk kajára. Este tíz óra, a donna megjelenik a szobámban, ahol iszonyúan unatkozom, mert könyvet nem hoztunk, súly miatt. Hol a szobatársam? széttárom a karjaimat és mondom is, hogy non lo so. Zsike megismerkedik egy helyi autós sráccal, este kölcsönkéri a szoknyámat, és eltűnik. Későig marad, a donna jön is balhézni nekem, hogy ez itt nem szokás. Olasz tudásomat gesztikulációkkal bővítem, be is látja aztán, hogy én nem tehetek a barátnőm dolgairól. Kiinvitál csillogó tiszta konyhájába, főz egy jó kávét, majd kistányéron jégbehűtött őszibarackot tesz elém. Na most ezt elfogadhatom? ki kell majd fizetni?

Aztán kimerülünk mindketten, aludni megyek, Zsikém még csak ezután kerül elő, bentről hallom, ahogy a madám kiosztja. Kicsit én is neheztelek, hogy programjából kihagyott, de mikor kiderült, miféle program volt ez, már nem irigylem. A fickó szépen megfizettette vele a benzinpénzt. Zsikében volt annyi becsület, hogy azonnal kimosta legjobb szoknyámból a csillagtúra emlékeit.

       Másnap reggel indulnánk Dubrovnikba, de Zsike szerelmi zűrzavarában rosszul nézte meg a menetrendet, nem volt hajó. A jegyet szerencsére visszaváltják, a buszra fölférünk. Szerpentineken száguld, de olyan szűk utakon, és akkora hajtűkanyarokkal, hogy egy idő után ülve is szédülök, nem merek lenézni a szakadékba.

Dubrovnikban teljes ellátást fizettünk be még itthon az Ibusz-irodában, kontinentális reggeli, ebéd, vacsora. Jelentős kényelem, csomó időt spórolunk, nézelődünk, aztán ki a partra, amivel szemközt egy magánházban szálltunk meg. A kaja ehető, és kellemes meglepetés, hogy mindennap hoznak egy palack gyönge vörösbort. Iszunk belőle, ebéd után a pincér ráteszi a tikettünket, vacsorához ismét kihozzák. Kellemes könnyű ital, ez itt megszokott, hiszen nem túl jó a víz, nem rúgunk be, de jobb a kedvünk. A szerb djuvecset ismertem már az MTI-ből, Ica isteni szakács volt, sűrűn főzött ilyet. Mikor glóriázott szakácsnőnk elhagyta az intézményt, soha többé senki nem ismételte meg e bravúr fogást. Próbáltam itthon megkreálni, sosem sikerült.

Kis határidőnaplóba szójegyzeteket csináltam, most ott olvasom: "Pár lépés, egy lépcső, és a strandon vagyunk. A víz nagyon tiszta, botrányos a hőség. Itt is mindenki csapja a szelet. Zsike megint fölszed egy pasit, este el is ment vele." Engem is megszólít egy, de nem tud angolul, én nem tudok szerbül, a mutogatásai nem tetszenek. Unatkozhattam, mikor bezárt a strand, a környéken nem mertem elbóklászni, hátha soha többé nem találok haza. Azért kimentem a tengerpartra, ott találtam a vehemens fickót. Mutogatunk, le akar támadni az esti tengerparton, végül menekülésre fogom. 

dubrovniki-sziklak.jpgA tengerpart szebb, jobb a splitinél, körös-körül sziklák, a parton viszont apró kavicsos föveny, a tenger hamar mélyül. Nem tudtam, mennyire merek majd ebben úszni a kis-dunai rémemlék után, amikor 17 évesen beleestem egy gödörbe, ha nem lát meg egy úszó férfi, ma nem ülök itt. Meglepetésemre a sós víz, annak ellenére, hogy hidegebb, jobban fenntart, mint a Balaton, utóbb kiderül, a sótartalom miatt. Elhatározom, hogy bele se gondolok, elúszom a kiszemelt, száz csapásnyira lévő sziklához. Az első siker után többé nem félek.

A hosszú szerb fiú megint rám száll, zavar ugyan, de mit tehetek, lovagomul szegődik. Bár Zolival az esküvő napja ki van tűzve, az udvarlás jólesik, egy kis flört nem árthat, pláne, hogy barátnőm megint magára hagy. Ezt nem gondoltam volna Zsikéről, gondolom kajánul, annyira adta a vidéki kislányt a holdvilág arcával. Kicsit gömbölydedebb nálam, tán azért ragadnak rá jobban. Én szilfid alkat vagyok, bár a szükséges részek szépen domborodnak. A srác csak azt mondogatja egész nap, fölismerem a szavakat oroszból: maja Liz.

Délutánonként fölfedezzük Dubrovnikot, és megállapítjuk, hogy tengerparton élni a legjobb lehet a világon. Este még gyönyörűbb, s bár a strandolás meg a kánikula kivette az erőnket, táncolni is szeretnénk, minden éjjel halljuk a szomszéd klubból a zenét. A lovagok meghívása most késik, eltűnnek valahová, a belépőre nem merünk pénzt reszkírozni. Zsike vigasztal, hogy az ablakból is halljuk a zenét, ami persze nem ugyanaz, én a táncra itthon minden alkalmat megragadok. Éjjel is negyven fok van, félóránként lezuhanyozunk, a levegő áll, vizes lepedőbe csavarva fekszünk és hallgatjuk a szobát elárasztó vidám zenét.

Még itthon elláttak tanáccsal, mit érdemes Jugóban venni, no persze hogy aranyat. Nekem még sose volt semmi aranyam, nézzük a kirakatokat, hát az én pénztárcámból még egy olyan vékony karikagyűrűre sem telne, amilyet a lovagom hord a kisujján. Mutogatva kérdezem, zsenya? ráhúzza az ujjamra. Jó érzés, de a fiút hárítom, mikor nyálasan le akar smárolni. Mikor még másnap sem akarok csókolózni, mást pláne nem, felháborodik, hisztizik, adjam vissza a gyűrűt. Otthon hagytam, hőbörög, míg hazáig kísér. Fölmegyek, ő marad, az ablakból elegánsan ledobom a gyűrűjét, nem tudja azonnal elkapni, aztán megtalálja, káromkodva elmegy. Hála istennek, ezt megúsztam.

Egy hét múlva véget ér a dubrovniki álomnyaralás, Splitbe buszozunk, ismét ki kell bírni a szerpentineket, bár éjszaka, félig szundítva, alig érzékeljük. Egész nap Splitben lődörgünk, Zsike fiúja itt már nem tűnik fel. Este indul a busz Rijekába. A táj, amíg látjuk, csodálatos, majd a leszálló fekete éjszakában felvillanó fények lesznek megragadóak, de a szerpentinhez érve inkább lecsukom a szememet.

Hullafáradtan érkezünk a kikötőbe, de még csak másnap este indul Budapestre a busz. Bekopogunk a múltkori házaspár hótiszta házába, de sajnos most foglaltak a szobák, a végén egy öregasszonynál találunk szállást, aki egyszemélyes ágyért kétágyas árát kéri. Kihasználják ezek is a tájékozatlan, hullafáradt turistákat. Már alig vonszoljuk magunkat, lefekszünk hát lapjával, egymás hátát melegítve. Előző nyáron Balatonakarattyán ugyanez volt, egy ágyon nyomorogtunk, de ott is hiába szóltunk, máshol nem volt szállás. Hiába vagyunk húszévesek, nem szoktunk hozzá az élet nehézségeihez.

Másnap délelőtt csomagokkal tekeregve múlattuk az időt, városnézéshez se volt kedvünk. A határon szúrópróbaszerűen ellenőriznek, de most az ablakon át mutogatnak rám, szálljak le, mutassam a bőröndömet. Nincs pad, ahová tenném, megalázó, ahogy a földre tett táskába túrnak, új melltartómat kiemelik, magasra tartják, majd visszadobják. Alig tudom visszazárni a bőröndöt, az összeturkált ruhák több helyet foglalnak.

Vasárnap reggel futunk be a Deák térre, s mivel az engedélyezett 400 forintomat nem volt hol elkölteni, urasan hívok egy taxit. Anyám lelkendezve vár, átadom neki a rozsdabarna pulóvert, majd lefekszem, hogy kialudjam magam. Zoli délután jön, meséléssel telik a nap. Másnap hétfő, nagy ovációra megyek a szerkesztőségbe, egyszerre kérdezősködnek, mi volt, hogy volt. Biztatnak, hogy az Ibusznál reklamáljam meg az ülőhelyhiányt, kérjek kártérítést. De hiába vagyok menyasszony, nyuszi vagyok, nem értek az ilyesmihez, már felejtem a tortúrákat, persze utólag vicces a história. Nagy szerencsém van, hogy Zoli nem kezd hülyeségeket feltételezni, mit csináltam őnélküle Jugóban, mert ő már akkor se volt hajlandó ilyesmire.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Adriai nyaralás

(Rózsika, 2013.03.08 19:20)

Kedves Isabel, egy ilyen egyszerű utazás is milyen szép tud lenni ennyi év távlatából. És olyan jópofán írtad le, hogy azt éreztem, ez ma történik, de nem én vagyok a barátnőd természetesen.
Később mi lett vele? barátnők maradtatok?

Re: Adriai nyaralás

(isabel-eoldal, 2013.03.11 10:20)

A nyaralás után még egy-két évig találkoztunk, de már nemigen voltak közös programjaink, ő is, én is fiúztunk, férjhez mentem. Ő is férjhezment, erről azonban csak hétfőn kaptam táviratot, az esküvő előző szombaton volt. Úgy éreztem, ez nem lehet véletlen, kapcsolatunk már nagyon lagymatag volt - hagytam a fenébe, és ő is engem nyilván, mert utána sose hívott, nem keresett.
A nagy levelezgetés még a középiskolai korból, arra lehetett jó, hogy Budapesten keressen valakit, mert ide akart költözni. Az a röhej, hogy a végén még jobban el is igazodott új lakosként, mint én, aki itt születtem.