Isabel

Szégyellem vagy nem, rég írtam aktuálist - az is igaz, blogomban néha-néha írok, akkor meg ide minek.

Futok az idővel együtt, mintha kergetne valami vagy valaki. Közben azért történnek dolgok, mert valami mindig eszembe jut, amit MEG KELL csinálnom.

Tegnap két nagy élményem volt, délelőtt csoportosan megnéztük a Caprice összes termeit, este pedig a Mezzo-n újra (vagy századszorra) élveztem a karosszékből a Figaró házasságát.

Tegnap egy jó programot csináltam magamnak: elmentem egy versenyre, amit a Rejtvényfejtők rendeztek egy nagyon régen fennálló művelődési házban, a Törekvésben

Nagyapám a csajkát két kezébe fogta,

az alacsony sámedlira telepedett.

A párnapos szikkadt kenyeret

a reggeli forró tejbe aprította.

Azt hittem, pikk-pakk összepakkolok és viszem a postára, mely az idén először vállalta, hogy ingyen eljuttatja a szegény gyerekeknek szánt, szépen becsomagolt és átkötött cipősdobozokat, melyekbe természetesen játékot, csokoládét tesz az emberlánya.

Mari telefonál, nem adnám-e el a biciklimet a Katának (ez a barátnője), merthogy ő pont ilyet szeretne, én meg amúgy is ritkán járok le, hogy ott bicajozzak. Kicsit meglepődtem, de elsőre, amilyen mamlasz vagyok, belementem, jó, hát adja el, de az első kerekén le kell cseréltetni mind a belsőt, mind a külső gumit.

Eszem megáll - mondja a ma embere divatos szlengül, amit én nagyon nem szeretek használni, de alkalmazkodni próbálok, ne tartson senki avíttas-poros gondolkodásúnak, még ha el is múltam már a hatvanat. Nem is tudom, talán ez az egyetlen dolog, amit nem más talált ki, és ezt most azért írom, mert sokszor már azért sem írok, mert minden, amiről írhatnék, mások által kitaláltatott és csontig lerágattatott.

igazából csak saját magamra, a nap örömére, merthogy ma Jázminnal és - minő furcsa nekem e szót leírni - nagynénjével - töltöttünk fél napot. Őszintén szólva kicsit izgalmas volt, három éves unokámat ugyan gyakran látom, de eddig csak anyukájával, azaz fiatalabb lányommal - az említett nagynéni meg természetszerűleg a másik lányom.

Az ismerősök irigykedve áradoznak felém, milyen jó, hogy van egy siófoki nővérem és az is milyen jó, hogy milyen jóban vagyunk! sokszor én is bólintok, minő szerencse, hogy épp a Balaton mellett, a fény fővárosában lakik az én néném.

Igen, kívülről szép lehet minden házikó, amíg bele nem megy az ember, a család is csak olyan állatfajta, akár az ember, vagy bármi más, ami belülről nagyon is másként néz ki, mint kívülről. Amíg saját bőrünkön nem szenvedjük el a dolgokat, szép és jó minden, irigylésre és követésre méltó.