Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Én is fölneveltem őket

2013.03.08

Épp a nyomor széle blogot olvasom, ott egy mondat hirtelen kivált belőlem egy emléket. Anyósom hangosan rikácsolva - másképp nem is tudott megnyilvánulni - bizonygatta már nem is tudni, mire, hogy ő is fölnevelt öt gyereket! Nem akartam szegénnyel vitatkozni, viszonylag kívülállóként leállhattam volna vitatkozni, hogy igen, fölnevelődött az öt gyerek.

De hogyan? és mi lett belőlük?

 Nóra blogjában is erről volt szó, valaki bizonygatta, hogy ő sem tanult, ő is megbukott az iskolában, mégis itt van. De erről azt is tudni kell, hogy akiről Nóra ír, az az esélytelenek köréhez tartozik.

"Fölneveltük, fölneveltük..." szinte hősként szerepel néha a szülő, még jó, hogy nem rakta intézetbe, nem ütötte agyon stb. Mert ilyenek is történnek, nem is olyan ritkán.

Anyósom és a hozzá hasonlóan megnyilvánulók is óriási életprogramnak tartják, hogy megszültek és fölneveltek iksz számú gyereket, és az mindjárt elég is. Azt elfelejtik, hogy a gyerekek meggondolatlanul, csupa örömködésből fogantak, aztán ha már így esett, hozták a világra, hogy később mi lesz, senki nem foglalkozott vele. Nyugodtan ülnek a babérjaikon, teljesítették a mondjuk húszéves tervet.

Ma az a helyzet, hogy sok "akart" gyerek is a világra jön, de ezt a családtervezést kizárólag a családi pótlék és a sokgyerekeseknek járó állami támogatások generálják.

Apósom totál-alkoholista volt, nagyjából hatvanévesen halt meg. Az öt gyerek közül három (a fiúk) alkoholista lett, köztük exférjem is. A tehetséges öccs negyvenévesen halt meg májrákban, a legidősebb fiú sose volt józan, hozzá napi két doboz olcsó cigarettát szívott, ugyancsak vidékről származó feleségét csak azért nem terrorizálta, mert gyakorlatilag az volt az erősebb jellem, tartotta össze vasakarattal a családot, konyhai munkásként. 

Férjem mai állapotát nehéz lenne minősíteni, tizennyolc éve  már predelíriumban volt, agyát megtámadta a betegség, a lányai nem érdeklik. Még fiatalabb korában, nagyobbik lányom születése idején a munkahelyéről pártiskolába küldték. Nem volt teljesen agyatlan akkoriban, csakhogy nem bírta ki a munka utáni kocsmai megkoronázásának hiányát. Nemrég fölhívott, hogy az anyját nem bírja, halna meg már az öreglány. Mert mindennap cseszteti a piálásért... holott ő is kegyetlenül ivott egy időben.

A közös az volt a gyerekekben, hogy Jenőn kívül egyikőjük sem azért tanult, hogy többet tudjon, muszájból mégis átvergődött némelyik egy-egy szakmunkásképzőn. Jenő a Malévnél lett megbecsült kárpitos, járatta az Interpress magazint és más ismeretterjesztő magazinokat, de másságával képtelen volt kitörni abból az igénytelen életszínvonalból, amit a szüleik egy dunántúli faluból hoztak magukkal, végül ő is az alkoholhoz nyúlt. A férjem ott találta a konyhaasztalra bukva, holtan.

A legidősebb lány nem lett erős alkoholista, de azért megitta a magáét, erősen cigarettázott, az általános iskolán kívül nem végzett mást. Első férje soha nem volt józan, egy szűk kamrában laktak a két kisgyerekkel, mikor én a családba kerültem. Az én pénzemből adta be a nő a válókeresetet, elvált, majd egyedülálló gyerekesként lakást is kapott. Évek múlva megismerkedett egy rokonukkal, összeházasodtak, született közös gyerekük is. Néha meglátogattuk őket, egy könyvet nem láttam sehol. Később vidékre költöztek, ott végre jól érezték magukat, hiszen visszakerültek eredeti vidékies miliőjükbe. 

A fiatalabb lány nem lett alkoholista, nem is dohányzott, le, nagypofájúan bírálta az anyját és az életkörülményeket. Ki is ment belőle hamar, fogott magának egy vidéki, szintén tanulatlan, de nekivaló, azaz jól kezelhető férjet, szült két fiút, egyenesbe került.

Ha ez a család ott marad a dunántúli kisközségben, anyósom igénytelen életvitele mára ott sem lenne elegendő. Hogy miért Budapestre költöztek egy négytalálatos lottószelvény árából? miért nem egy közelebbi kisvárosba? talán hogy Anikó és Judit megszülethessenek. Az ottani igénytelenség  tovább gyűrűzött gyerekei gondolkodásában, az volt a szlogen mindenfajta előrelépésre, hogy minek az, jó a régi. És a férjem sem volt mentes ettől a szemlélettől, elvégezte a napi munkáját, utána azonnal betértek a kocsmába, valamikor este haza is jött, egyre később. Otthon meg mondta azt, amit a kocsmában az ivócimborák beléje sulykoltak. Leggyakrabban emlegetett szlogenje az volt, hogy "örülj, ha nem tángállak el naponta!" mert a többiek bizony megteszik.

A peremvárosi ócska ház, amire a négytalálatosból tellett, negyven év után pontosan ugyanúgy nézett ki, leszámítva egy hevenyészett fürdőszobát, amiben jórészt a legfontosabb dolgainkat sem igen végezhettük utálkozva.

Csak a pia, a cigaretta, a hangos beszéd. Még a tévéből se jutott hozzájuk semmiféle hasznos ismeret, mentek a szappanoperák sorra. Mikor a legkisebb fiú, Jenő a híradóra kapcsolt, azt még kibírta anyósom, de más ismeretterjesztő műsorra már morgott.

A férjem nálunk akkorra már mást látott, de mivel nem volt rá hatással, a családja itta meg a levét.  

Visszakanyarodva a kezdeti gondolathoz, hogy minek tanuljon az ember, továbbfűzve, minek szépítse, gondozza a környezetét, ahol lakik, hogy több időt töltsön gyerekei szellemi fejlődésével - ez egyfajta emberi igény kell hogy legyen, és vagy önkéntelenül születik meg az egyénben, vagy otthonról hozza.

Hasonló volt a mi családunk is, anyánk négy gyerekkel maradt egyedül. Neki lett volna igénye a jobbra, mégis csak vágyait vitte magával, amikor 79 éves korában végre megszabadult földi poklaitól. 

Nem minősítem, ki mikor mit nyilatkozik, hogyan él, milyen igényei vannak. De az biztos, hogy belső igények, tanulás nélkül egy idő után elveszejti magát, mindenki mást hibáztat, mert nem tudja, a probléma benne rejlik.

Talán összeszedetlen, talán elcsépelt ez a filozofálgatás, de én sose fogom büszkén kijelenteni, hogy fölneveltem két gyereket. Nincs semmi baj a lányokkal, persze tanulhattak volna még többet, amilyen fejük volt, erre való biztatásban sem szenvedtek hiányt. De természetes, hogy amit vállaltam, kötelességem teljesíteni, gyerekvállalásért, azt felnevelésért nem jár különösebb dicséret, öndicséret a legkevésbé.

Kissé keményen fogalmazva, mindenkinek fölnevelődik valahogy a gyereke, akit megfogant, akár akarta, akár csak lusta volt a gyermekáldás ellen védekezni. Mindenki elítéli azt a nőt, aki eltitkolja a terhességét, mert valakik megerőszakolták, vagy hitt a szerelemben, csak a miértre nem keresi a választ. Szerencse, hogy jó ideje már be lehet tenni a kórház előtt álló inkubátorba a csecsemőt, így valamennyire jobb a helyzete, csak a gyökereit nem tudja meg a szerencsétlen soha.

De a szülőnek az is kötelessége, hogy gyerekeit saját színvonalán túl segítse. Nyilván ez nem mindig sikerül, mert ahhoz a gyereke hozzáállása is kell.  

Most jöhetne az igazság meg a mérleg kedvéért az, hogy az én anyám verhette volna-e a mellét, mert ő meg négy gyereket nevelt föl, férfi nélkül. De nem is kezdem el, mert mindjárt kalapot emelnék az anyósom előtt. Mindenki úgy érzi, ő mindent megtett, és ezért, vagyis a saját hitéért senkit nem ítélhetünk el.

Mégis úgy érzem, tanulásra serkenteni igenis kell azt a lusta kölköt. Hogy hogyan? hát azt már nem tudom. De azzal védekezni egy szülőnek, hogy ő is megbukott, áment mondani a gyerek nemtanulására, egyenesen bűn.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

én is fölneveltem

(Szuliko, 2013.06.21 19:32)

hahaha, így igaz! pont A nyomor széléről jövök - ott lehet olvasni az igazságot. A kisebbség, barna bőrrel (kimondani nem illik ám, kik ők, de mindenki tudja) - furakodnak, nyomakodnak, nekik minden ülőhely jár azonnal, még a gyerekeknek is külön, öreg, fájós lábú, bottal járó néni-bácsi állhat felettük, miközben azok ott ordítoznak át a fülén. Szólni mer az ember? meg ne próbálja.
Láttam, sok helyen, hogy te sokszor védted őket, ezt is megértem. De az igazság ott van, a nyomor szélén. Ami bárhol másutt is lehet, de arról nem szokás írni.

Én is fölneveltem őket

(Rózsika, 2013.03.11 10:06)

az emberek ebben a témában kétfelé oszlanak (nagyjából). Az egyik csoport állandóan retteg, mit csinál jól vagy mit ront el a gyereke nevelésében, kiteszi a lelkét emiatt. Mikor felnő a gyereke és valami nem sikerül neki az életben, még akkor is lelkifurdalásai vannak, hogy bizonyára ő a hibás.
Van aztán a másik csoport, akik úgy hiszik, óriási áldozat, hogy gyereket szülnek, hogy mondjuk nem csapták intézetbe. Viszont folyton szidják a szerencsétlent, netán verik is, miközben ők vidáman ugyanazt csinálják, amit neki megtiltottak.
Mindegyik hibás szemlélet, de senki nem tudja előre megmondani, az ő gyerekénél mi lesz a biztosan jó módszer.
Vannak köztes kivételek is nyilván elegen, de még az se a száz százalék. A lényeg, hogy szeresse azt a kölköt, akkor mégiscsak jól alakul majd. Két említett példámnál nyilván nem a szeretet a legfontosabb, hanem önmaga teljesítményének ócsárlása, ellenkezőleg, égbe dicsérése.

Re: Én is fölneveltem őket

(isabel-eoldal, 2013.03.11 10:23)

hát van valami igazságod, én is sokszor tűnődtem, elrontottam-e valamit, és tényleg egy-két hibámra rájöttem. De abban is a jó szándék vezetett, én is szüleimtől tanultam dolgokat, aszerint neveltem.

Re: Re: Én is fölneveltem őket

(isabel-eoldal, 2013.03.11 10:23)

Én csak egy fülest kaptam anyámtól, azért emlékszem rá, mert nem voltam hibás, szerintem csak azért adta, mert rettentően ideges volt, más miatt.

fölneveltek?

(Zalán, 2013.03.11 10:10)

most kezdjem én is azzal, hogy néha agyba-főbe vertek, ha nem tanultam, közbe meg mindenkinek odavoltak, hogy ők bezzeg mit meg nem tesznek azért, hogy az a büdös, trehány kölyök többre vigye, mint ők. Többre is vittem, de nem az ütlegek miatt és nem azért, hogy az őseimnek jót tegyek vele. Ha most megint lenn vagyok, az más miatt lett így, de lehet, hogy közük van hozzá az ősöknek is.