Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Szélhámosoktól óvakodj, öreg!

Most a tévében épp arról volt szó, hogy egy idősebb nőt leszólított egy fiatal pár, hihetetlen, könnyekre fakasztó mesét előadva, a végén kicsalva tőle nyolcvanezer forintot. Ami számomra, persze így kívülállóként, annyira hihetetlen, ez a nő annyira bízott újdonsült ismerőseinek könnyben fürdő szemeiben, hogy a lakásába is beengedte őket, ott adta át nekik a gyorssegélyt.

Az a szerencse, hogy mikor észbekapott, mije is hiányzik és mi is történt valójában, legalább elszaladt a rendőrségre, mert van, aki annyira szégyelli a saját hülyeségét, hogy inkább veszni hagyja az értékeit, mintsem megpróbálná visszaszerezni őket. A tévéműsorban is legalább megint figyelmeztethették az embereket, vigyázzanak, a szélhámia sose szűnik meg, legfeljebb a szélhámosok meséi változnak.

Anyácskám is megjárta egyszer a tüzépesekkel, úgy hetvenöt lehetett akkor, egyedül lakott, de azért nem volt sokat egyedül. Mari nővérem ingázott Siófok és Pestszentlőrinc között, mikor hétvégén hazautazott, én, húgom, s másik nővérem igyekeztünk, néha anyánk már ránk is szólt, hagyjuk néha magára, feltehetően unta a sok dédelgetést.

Mari kétségbeesetten telefonált akkor a munkahelyemre, menjek azonnal, a mama beengedett két embert, akik igaz, hogy csak a nyugdíjától szabadították meg, s nem az életétől, azért az eset rázós. Később azon gondolkodtam, miért kellek én ehhez, Mari miért nem telefonált rögtön a rendőrségre. No de igazából meg se lepődtem ezen, történt hasonló furcsaság, a férjem is megtette, hogy inkább kibattyogott a sarokra (akkor még nem volt anyámnak telefonja), feláldozott egy érmét. Szaladjak haza, anyám eltörte a lábát, vigyem az sztk-ba. Akkor még nála laktunk, a férjem szabadságon volt, valami apróságot tett-vett a kertben, s hogy miért nem ő hívott taxit, bárki joggal felteheti a kérdést, hiszen megtehette volna - de hát az én anyám, szólt a téma. Nekem több mint egy órába telt, mire hirtelen elkéretőzésre hazautaztam, ez alatt az idő alatt anyámat már kezelésbe vették volna. És még az volt a jó a munkahelyemben, hogy elengedtek. Szóval, hogy Mari engem hívott haza intézkedni, miközben a helyszínen volt, valahogy nem is tűnt fel, úgy hozzászoktattam őket arra, hogy én intézkedjek. 

A szélhámia úgy történt, hogy kinn dolgoztak őszidő lévén, anyám a kertben a kapu előtt, Mari az utcasarki ház kaputól jól látható másik oldalán söpört vagy füvet vágott. Tüzépes teherautó állt meg a kapu előtt, kiszólt belőle egy ember, anyánk akar-e tizenöt mázsa tűzifát nagyon olcsón, csak a nyugdíjas igazolványt kell felmutatnia, mert ebben az akcióban az önkormányzat fizeti a tüzelő felét.

Anyám, ha Mari nincs a közelben, tán nem is nyit kaput, így biztonságban érezte magát, de valahogy ő se tartotta érdemesnek, hogy a lányának szóljon, elvégre úgyse az fizetné meg a télire való árát. Hogy az úgy elmerült az ingyen meggy leszedésében, hogy nem vette észre a tőle tán húsz méterre megálló teherautót? kitalálhatatlan. A platóról az árokba engedték a fát seperc alatt (ezt a kifejezést ugyan nem szeretem, de most illik ide), majd anyám engedelmesen ment befelé a házba, hogy kifizesse az árut. Az ember utána ment a szobába, anyám hátra se nézve kinyitotta a fiókját, elővette belőle a nyugdíjat, s majdnem az egészet leperkálta eléjük. Az ember megköszönte, kiment, elhajtottak.

Anyám akkor kiment újságolni Marinak, micsoda jó bótot csinált, de most már hordják be gyorsan a fát, mert kóbor sötétbőrűek, egyéb csavargók mindig jártak-keltek arrafelé, nap mint nap ószeresek meg egyéb lovaskocsisok, elvinnék másik seperc alatt az olcsó fát.

De aztán gyanús lett, hogy a fát milyen gyorsan behordták a kiskocsin, a tizenöt mázsa mintha máskor sokkal több lett volna. Akkor mondta el anyám részletesen, mit is mondtak az emberek. Mari annyira megijedt, mi lett volna, ha az ember a lakásban mást is elvesz, esetleg leüti érte anyámat, honnan is tudhatta volna, hogy anyámnak semmiféle értéke, pláne vagyontárgya nincs - szóval Mari úgy megijedt, hogy intézkedni nem tudott, de engem odaparancsolt Pestlőrincre a Naphegyről.

Megérkeztem, anyám hallgatott, mert addigra már Mari szokott kiabáló hangján alaposan leszidta, mit csinált, és mi van, ha nemcsak a nyugdíját veszik el, erős, nagydarab ember volt ám a tüzépes. Szerencsétlen anyámat még én is felelősségre vontam idegességemben, de aztán kaptam magam és elszaladtam a rendőrségre. A nyomozó nem lepődött meg, tudtak a dologról, pontosabban mert mások is jelentették, keresik is a tüzépeseket, meg is fogják találni. Aztán elég szemtelen hangon kioktatott, hogy a mama ne engedjen be senkit a házába és ne üljön fel mindenféle meséknek. Ezen kissé felháborodtam, de már csak az utcán, mert akkor kapcsoltam, milyen durván sértő volt a nyomozó hangneme - hát nehogy már anyám legyen a hibás. 

Másnap jött a boldog telefonhívás, hogy megvannak a tolvajok, mi több, anyám és Mari akkor már direkt állandóan kinn voltak az utcán és figyeltek, mikor pedig meglátták a hosszú utca végén a tüzépes kocsit, azonnal telefonáltak a kapitányságra, nem sokkal később pedig becsöngettek a kapun a rendőrök és megköszönték nekik a segítséget. Határtalan boldogok voltak a sikerért, persze anyám a nyugdíjának azt a részét, amivel túlfizette az akciós fát, sose kapta vissza, hogy is kapta volna, a fát senki nem mérte le utána. Ilyen aprósággal nem foglalkozott a rendőrség.

*

Most erről jutott eszembe egy másik disznóság, nem szélhámosság, hanem rablás, méghozzá az én biciklim elrablása, amivel általában kikerekeztem egy hétköznap este anyámhoz, és aminek épp az előtt való héten vettem új, amolyan trón-nyerget, hogy minél kényelmesebb legyen a bicajozás.

Az utcában akkor épp valami csatornát ástak megint a gázosok vagy az elműsök. Munkaruhás emberek lézengtek, vagy csináltak valamit, vagy ácsorogtak, a munka sürgős lehetett, mert ugye még mindenki ott volt este kilenckor is.

Én nyolc felé érkeztem anyámhoz, a bicajt betoltam a ház mellé, ami öt méterre van a kaputól, a kaput kulcsra zártam, a kulcsot lehúztam és magammal vittem, rendes szokásunk szerint. Anyámmal üdvözöltük egymást, majd bementem hozzá, ettünk valamit, kártyáztunk vagy egy órát. Kilenc óra felé búcsúztam, megyek kifelé.

De hol a bicikli? anyám azt mondta, biztos hátratoltam a sufni vagy a ház mögé. Dehogy toltam, biztos vagyok benne, hogy ide állítottam. Persze azért keresni kezdtem máshol is, annyira hihetetlen volt, hogy egy ilyen járgány köddé váljon, hát valahol kell legyen. És ama bizonyos karatetábor csínye jutott eszembe, amikor én tréfáltam meg valakit azzal, hogy eldugtam a biciklijét, igaz, csak egy negyedórát hagytam a csajszit izgulni, utána szóltam, hogy megvan. Mi van, ha most engem is megtréfált valaki, eltolta a biciklimet, majd később megtalálnám valahol a kertben. De annak a valakinek ismerősnek vagy rokonnak kellett lennie, és be kellett tudnia jönni a kapun kulccsal. Kutya nem jelzett, mert akkorra már úgy volt, hogy eladják anyám házát, a skót juhászt évekkel ezelőtt altatta el az állatorvos, még én tartottam kimúlásáig a karjaimban, aztán temettem el hátra a kertben, a másik, a korcs szintén akkoriban hunyt el. 

Nem viccelődés történt, a biciklinek valóban égen-földön nyoma veszett, miközben a kapu zárva volt, rohantam én minden szomszédhoz, láttak-e valamit, ámbár ha láttak volna, se tudták volna azonosítani a dolgokat.

Nem akartam elhinni, de az történhetett, hogy valaki előre látta a jövőt, miszerint hogy én egy órát fogok benn tölteni anyámnál, átugrott a kapun (nem a kerítésen, annak teteje szögesdróttal volt szegve), fogta a kétkerekűt, átemelte vagy átdobta, majd vidáman elkerekezett. A mutatványhoz társra lehetett szüksége vagy elég nagydarab volt. De hogy miért, hogyan merte egyáltalán megkockáztatni, hogy anyám vagy én kijöhetek a házból közben? Mikor a bicajomat már minden apró ficakban is kerestem és eljutott a tudatomig, hogy ezt bizony csak ellophatták, sőt mi több, ez rablás is, hiszen kapun belül történt, hívtam a rendőrséget. 

A járőrök néhány perc alatt odaértek, mondom nekik is, mire a lány vakarni kezdte a fejét, a férfi meg azt mondja, ennek a biciklinek lőttek. A rablás, már ne is haragudjak, először is bizonyíthatatlan, hiszen a kerékpár odatámasztásáról nincs fénykép (!), másodszor ha el is hiszik, hogy ott volt, sehogy sem történhetett, hogy valaki a kerítésen-kapun át azt elrabolta. De azért jegyzőkönyvet felvesznek. Még egy-kétszer elmondtam nekik, hogy igaz, se fénykép, se írásos bizonyíték nincs arra, hogy ma én biciklivel jöttem, de mit gondolnak, ebből űznék sportot, hogy kirángatom őket ezzel a mesével?

Talán meg kellene kérdezni a környéken dolgozó munkásokat, javasoltam. Erre a nem tudom, milyen rendfokozatú rendőr azt mondja: asszonyom, most nagy butaságot mondott! ahogy elnézett a 190 centijéről a fejem fölött valahová, éreztem, enyhén fogalmaz, leginkább azt mondaná, hagyjam a mesét, nem hiszi el, hogy igazat mondok stb. Méghogy a munkások! 

Jó, mondom, én se akarom azonnal gyanúsítgatni őket, de hát valamit csak kéne lépni, talán láttak valamit, csak nem akartak beszólni, de ha rákérdezünk, emlékeznek majd. A rendőr csóválta a fejét, hogy ő aztán nem kérdez meg senkit, de ha akarom, én megkérdezhetem őket. Ezt fogom tenni, néztem rá és azonnal el is indultam az utca végére, mert közben már mindegyik abbahagyta a kiásott árkot, az ott parkoló furgonjuk körül tettek-vettek éppen.

Megszólítom őket kedvesen, hogy ez és ez történt a sarokházunkban, láttak-e valami gyanúsat esetleg... persze vigyáztam, hogy fogalmazok, nehogy azt higgyék, én azt hiszem, ők lopták el a biciklit, s talán a furgonban lapul. Pedig isten látja lelkemet, erre is gondoltam, persze azt is tudtam, hogy ehhez már igen nagy kell legyen köztük az összetartás bűnügyben, igazából átgondolva szinte lehetetlen, hogy mindenki benne legyen, voltak vagy tizen. De csak szinte.

Ez a vezetőjüknek is megfordulhatott a fejében, de mosolyogva mondja, nehogy azt gondoljam, ők lopták el a bicajt, és nézzek be nyugodtan a furgonba, biztat. Az, hogy ez az eszébe jutott, arra vallott, hogy bizony rögtön arra gondolt, gyanúsítok. Rögtön nemet intettem, dehogy gyanúsítok senkit, hogyisne, a határ szélén álltunk, sehol senki az utcán, szürkület volt már, a végén még leütnek és engem is begyömöszölnek a furgonba... csak kérdeztem, tudnak-e valamit. Nyitva volt a furgon hátulja, épp beleláttam, persze nem volt ott semmi bicikli, nem olyan kicsi az, hogy ha valamit rádobnak, észreveszi az ember.

Néhány hét múlva megkaptam a rendőrségtől a papírt, hogy a nyomozás eredménytelen. Persze hogy az volt, egy pillanatig sem reménykedtem, hogy a beazonosítatlan biciklimet valami csoda folytán megtalálták, nyilván nem is keresték. A biciklilopás kinyomozhatatlan, ezt mindenki tudja, én is tudtam. De hogy ki lopta el és hogy merte megtenni, hát az egész életemre rejtély marad. Azóta nincs biciklim Budapesten, Siófokon tartok ugyan egyet Marinál, de az a pincében van, a közös helyiségben.

Ezt a két történetet azért meséltem el, mert akivel nem történnek szélhámosságok és bűnügybe sem keveredik, el sem tudja képzelni, hogy lehet az, hogy mással viszont igenis megtörténik. Az én ajtómon állandóan zárt rács van, még a postás is azon keresztül adja át az ajánlott levelet, kinyúlok, aláírom a papírt, ha félévente jönnek rovart irtani, a srácot muszáj beengednem, de azt tudom előre, mert kiírják, a fiúnál pedig ott van a szerkentyű.

Erről jutott eszembe az a történet, hogy amikor egyszer egy fiút vártam, akit nem túl sokkal előbb ismertem meg, a rácson keresztül közöltem vele, akkor engedem be, ha előbb a személyi igazolványát odaadja, én azt beviszem, kiírom valahova az adatait. Meg se lepődött, olyan természetesnek tartotta.

Mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy ha csöngetnek és két megtermett, nem is barátságtalan fickó áll az ajtóm előtt, valami igazolványt felmutatva bemutatkozna, hogy ők rendőrök és iksz dolgot akarnak tőlem, honnan a búbánatból lesz annyi lelkierőm, hogy ha el is kérem az igazolványukat, arról halálbiztosan fogom tudni, hogy valódi? inkább ajtót se nyitok, ha nem várok senkit.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.