Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Rudabánya, nagy szerelmem

2012.04.16

Merthogy ez bizony egy ásványgyűjtő kirándulás volt, egész pontosan húsz résztvevővel. Rudabánya után régóta vágyakozom, s mióta börzsönyi túránkon szóba került, nem hagyott nyugodni a dolog. De négy nap ásványolás nekem soknak tűnt, ráadásul be voltam jelentve a királyi várba játszóházas szövésre, gyékényfonásra. Rengeteget filóztam, miként legyek itt is, ott is. Ha szombat-vasárnap elvégzem várbéli dolgomat, hétfőn hajnalban a csoport után utazhatok a miskolci gyorssal.

Fölhívtam Gizust, mit szól hozzá. Azt mondta, föl tudnak venni a miskolci pályaudvarnál 9-kor, a rudabányai vezetőt is ott veszik föl. Ilyen véletlen nincs, gondoltam, már csak a szállást megoldanom, kedden úgyis jövünk haza. Fölhívtam a rátkai Sváb panziót – a szállásadó nőtől tudtam meg, hogy egy csoport is lesz – hát az nem lehet más, mint a miénk. Gizus a telefonban mondta, van még egy hely a buszban, akár haza is jöhetek velük, nekem is olcsóbb, nekik is valamivel, mert többfelé oszlik a pénz. A hely kire várna, ha nem rám? örvendeztem a „véletlenek” sorozatán. Mondhatni, velem teljesedett ki a csoport, mivel eddig csak tizenkilencen voltak. Bűn volna azt az egy ülőhelyet üresen hagyni. Jött a szerda, a klubban annyi szó esett a hétvégi túráról, hogy hirtelen úgy döntöttem, a játszóházat máskor is megcsinálhatom, sokkal egyszerűbb, ha kezdettől az ásványosokkal tartok. Abban a pillanatban le is esett a nagy kő, így kerültem a busz egyik ülésére huszadiknak.

Szombat.

Szerencsig, az egy-két szükségstopot nem számolva, meg se álltunk, ott egy Penny marketban fölmálháztuk magunkat vízzel, élelemmel. Reggelit és vacsorát rendeltünk, csak a napközbeni kajáról kellett gondoskodni. Persze előre tudtam, hogy üzletekben nem igazán lesz nekem való kaja, így eleve csináltam péntek este három sajtos szendvicset (haza is hoztam), paradicsompaprikát és paradicsomot. Utóbbiak nyomingerek lettek, kidobásra ítéltettek.

1ratka-erkezes-utan.jpgRátkán két panzióban vertük föl a tanyánkat a szombattól hétfőig szóló három éjszakára, innen indultunk erre-arra. A csoport fele velem együtt a Sváb nevűben lakott, többen a néhány háznyira levő Tulipánfában.

Kellemes, más faluhelyen is megszokott csend és nyugalom, helybéli embert nemigen láttunk. Igaz, keveset mászkáltunk a faluban, mert reggeli után mindjárt indultunk valamelyik bányába, csak estefelé tértünk haza.

Péntek estéről maradt öt palacsinta, bedobtam azt is, de vasárnap reggel találtam meg a táskámban, akkor vittem el és ettük meg a fiúkkal Telkibányán. Három palack Szentkirályi, három doboz fél literes Borsodi, három piros alma, otthonról négy gumibarack.

A svéd asztal svábéknál így nézett ki: teaízesítővel savanyított menzatea, karikára vágott szalámi, vékonyra szelt sonka, főtt virsli, szalonnás tojás, uborka, paradicsom, paprika. A vacsorák: sváb töltött káposzta, töltött csirkecomb és pörkölt nokedlival. Én még itthonról rákérdeztem a szobafoglalásnál, lehet-e mást is enni a sertéspöri helyett, merthogy én nem eszem disznót – be is ígérte, hogy egy darab csirkecombot bedob a pörköltbe a részemre. A csirke megnőtt pulykaszárnyra a hűtött tartalékukból, mivel vasárnap a faluban már nem tudott beszerezni csirkecombot(!). Ahol minden udvarban ötven-hatvan kapirgál.

Az élelmiszerellátás taglalása után rátérnék végre a túrákra és egyéb programokra, amikből szépen volt, okunk panaszra nem lehetett, nem is volt.

Szombat délben értünk Rátkára, gyorsan elfoglaltuk a szállást, én, mivel külön foglaltam, egy egész hatalmas, nászutas ágyas szobát kaptam a hosszú ház elején. Szemben velem is volt egy fél szoba, közös mosdó, vécé a kettő közt, ide szállásolták be a két fenegyereket, Palit és Ferit. Mindkettő hatalmas tudással rendelkezik ásványok és fosszíliák terén.

Hajat mostam, mert rekkenő meleg volt, de alighogy kész vagyok, jönnek szólni, hogy indulás van, fél 1-kor. Vizes hajamra szalmakalap, legalább amíg megszárad, nem izzadok annyira. Föl a tornacipőt, kalapácsot, vésőt, töméntelen mennyiségű nylon- és kartonzacskót az erős szatyorba, hátizsákot, nyakba a 10-es lupét, szemre a szemüveget, puttonyba esőkabátot, mert itt mindenre számítani kell. A másfél literes ásványvíz előre megdobta a holtsúlyt.

Rátkán egy szép nevű, helyre kis bányácska van: Hercegköves. Kellemesre felhőzött ég alatt, langy szellő kíséretében kurkászunk. 2marika-3hercegkovesen.jpg(A képen Marika, a mára korelnök klubvezető a "plátán".) Ha kapásból emlékeznék, mit találtunk, jobb lenne, de jegyzeteimhez kell fordulnom: növényfosszíliák, rostok, szárak jópofa kőbe kovásodva-kövesülve: ez a limnokvarcit. Eleinte semmit nem leltem, aztán egy aranyos tavacska melletti részen lehorgonyoztam.

Miközben lehajolva gondosan keresgélek, még fogalmam nincs, mit, odajön Feri. Mi van? hát, nem adnám-e át nekik a szobámat, a fekete hajú lány a háromágyasba rakták. De hogy most így áll a helyzet, szeretnének az enyémben együtt lenni... Annyira boldog vagyok, hogy itt vagyok, meg hát mit is csinálnék este abban a nagy szobában egyedül, azonnal rábólintottam. Megérkezéskor ugyanis körbekérdeztem, ki akar este kártyázni, hoztam magammal kétfélét is. Senki nem jelentkezett. A srác boldogan odébb áll.

Gondos kezek ásványszilánkokat, cuki kovásodott dolgokat hagytak lustább későn jövőknek, vagyis nekem ajándékba – csak össze kellett szedni őket és zacsiba zúdítani. Margit közben jött, hogy menjek arra, amerre ők, mert ezt meg azt találni, én meg az addigi leleteimet mutogattam s szedtem belőlük jócskán. Azt mondta, dobáljam szét őket, nem érnek semmit. Amit viszont ő javasolt, minden pénzt megért - akkor! (pár év múlva az is szemétként végezte egy árokban).

A kövek rajzolataiban tengeri maradványokat véltem fölfedezni, de Marika kitanított, hogy azok ősrégi növények lenyomatai. 

Az időjárás kedves volt hozzánk, de egy idő után előszedette velünk az esőkabikat – már akinek volt. Nekem tavaly óta a hátizsákom aljában van. Az eső hamar elállt, aztán össze kell gyűlni – megyünk tovább a nádasba, ahol kövült nádmaradványokat lelünk. De előbb sűrű tüskés bozótoson kell átvágni magunkat, miközben messziről gyanús égzajokat hallunk, de senki nem törődik vele. Miklós beígér néhány kígyót is a magas fű között, de ezzel se foglalkozunk. A nádfosszília-lelőhely kicsi, testvéri közelségben kaparásszuk a homokból a kisujjnyi vékonyságú, apró cseppkőhöz hasonló kövületeket. Aztán hatalmasakat dördül az ég és vészesen közelítenek a fekete felhők, kisietünk a vadonszerű rekettyésből, megkerestük a buszt, és ahogy elindulunk, le is szakad az ég. Mindenesetre itt egy gyönyörű szép nádacskát találtam. 

Menet közben jut eszébe Juditnak, hogy Tállyán lakik E bácsi geológus vagy bányász és hatalmas az ásványgyűjteménye, ugorjunk be hozzá. Előzetes telefon után bármilyen csoportot azonnal fogad, venni is lehet tőle, odabuszoztunk. A kapun belül mindenütt ásvány, a kert sarkában méteres fakövületek. Hatalmas szobányi a gyűjtemény, E bácsi magyaráz, mi meg lesünk, miket találhattunk volna az ő idejében.

dinofog-kecskekorom-kvarcos-nad-2.jpgSzállásunkra visszaérve néhányan a szaletli asztalára pakoljuk zsákmányunkat. Nem mindenki, mert az asztal kicsi ahhoz. Pali mellettem ül és mutatja, hogy az egyik darabon milyen szép darab kvarckristályosodott belű nádacska van, letöri ügyesen a nagy darabról. Jólesik, hogy pont én, újdondász ásványgyűjtő találtam ilyen szép darabot, Pali ígér is érte később fűt-fát, de ajánlatai között nem szerepel az én kívánságom. Megszerezhette volna, ha csak úgy elkéri s nem teszi hozzá, hogy mindent megad érte, de mindent! majd pofátlanul odamondja: bejössz, reggelig lezavarjuk! mindenki hallotta. Akkor fel sem fogtam, mekkora sértés volt ez tőle, a zsákmány izgatott inkább. Körbe is jár kisujjnyi nádacskám, mindenki nézi, Gizus a nap leletének nevezi.

Summa summárum – mondaná Solti matematikatanár úr, a Hercegköves egy limnikus medence, ahol mocsári fauna és flóra település volt. A hévforrásokból szilíciumdioxid vált ki, emiatt a mocsár flórája és faunája elkovásodott, de az egyes növények alakja általában megmaradt. Ezért a limnokvarcit fatörzseket, nádmaradványokat, növényi részeket, leveleket, halakat tartalmaz, az örök életre kővé válva. Amit nem sikerült nekem megtalálnom: az úthoz közeli limnokvarcitos falakon antimon és higany indikáció is van, meg cinnabarit, a vérvörös ásvány, de én egyikből sem találtam. Ha találtam volna is, semmi köze az ékszernek is felhasználható csodakristály minőség.

A sváb töltött káposzta emésztését három pohár száraz tolcsvai fehér segítette, de a lefekvéshez még korán van. Aznap fél tízre ígértek holdfogyatkozást, erre várva sétára indultunk: Saci, Anna, Mai, biológus-tudós Feri. Addig sétáltunk, míg a szép kerek Holdba balról bele nem harapott a Föld, s nevetni valóan kajla pofát nem csinált belőle. Saci megkérdezi: miért engedtem ezeknek át a szobámat? megfizetek érte. Annak felel helyettem: ha nem engedi át, akkor meg arról fognak dumálni, minek nekem akkora szoba egyedülre.

Aztán ágyba kergetett a jó fáradtság. Az első éjszakát Margittal és Judittal közös szobában, pihepaplan alatt töltöttem, reggel 6-ig mozdulatlanul. Akkor hatalmas dörömbölésre ébredünk, Pali jön egy hatalmas üveg vérlázítóval. Kiüvöltök, hogy aludni szeretnénk még, fél 7-kor van ébresztő. Margitka azért kiszól, mindjárt megyek. Tehát szokás... Margitról nem is gondolná az ember.

Hétkor nekem szokatlan a reggeli, ezért amit megennék, berakom egy nagy szalvétába, későbbre. 

Telkibánya

Tállyán áthaladva még megállunk és fotózkodunk Európa mértani közepének emlékművénél, amit egy közép-európai művésztelep és szabadiskola készített. Pali szorosan mellém áll, talán azt várja, hogy ha eléggé kitart, végül hozzájut az én kicsi kincsemhez. Nem veszem a lapot sem akkor, sem később. 26mertani-emberekkel.jpg

Telkibányán a Királykút és a Fehér-hegy a cél. Előbb azonban Vizsolyon is átmegyünk, és a reggeli snapszkínálgató Pali hiába morog, Judit tanácsára meg is állunk, tudós Feri pedig hozzáteszi, a kultúra is hozzátartozik az élethez. Hiszen ki tudja, mikor lesz újra alkalom a nagy értékű Károli bibliát és a templomot megnézni. Benn a templomban nem szabad fényképezni – illetve lehet, csak vaku nélkül. De én nem tudom kiiktatni automata gépemből ezt a funkciót, ha nem érzékel elég fényt, magától vakuzik, úgyhogy nem is veszem elő. A több százéves falfreskók szépsége leírhatatlan. Az út túloldalán nyomtatástörténeti interaktív kiállítás bemutató épület áll, de ide már nem megyünk be.

Telkibányán a kies hegyi parkolóban Mátyás király kútjáról van emléktábla, 33telkibanya-kiralykut-tompa-verssel.jpglefotózom, nyilván szépen ki lehet nagyítani és később elolvasni a történelmet. Elolvasom Tompa Mihály versét is egy bányászemlékművön. A Veres patak című vers hosszú, nem teszem ide. 

Leszállás előtt Gizus szól, hogy aki akar, bogarásszon a parkoló talaján apró csillogó fekete gömbök után. Marekanit a neve, valójában obszidián, vulkáni üveg, de nagyon apró, ha mikroszkóp alá teszi az ember, mint egy briliáns, olyan tökéletesen van csiszolódva. (Ilyen egyébként a sok patakban fellelhető gránát is - nem gránit - sokak összekeverik!) A vulkáni tevékenység földobja őket, szóródnak milliófelé, aztán visszaesnek. Nézelődik a csoport a földön, valaki azonnal talál is egyet, nézem, tényleg jellegzetes, csak borzasztó kicsi.

Aztán elindulunk többfelé. Én eredetileg Margitkával, Annával indulok az országúton, de aztán jobban vonz az erdő, Zsikével a másik csoport után sietek, a patakon át. Ott kvarcgeódákat találni. De hamar szomorú felismerésre jutok: képtelen vagyok fölmászni a meredek hegyoldalon, vastagon áll a síkos avar, kevés a kapaszkodó kis fa, gyökér. A többiek persze rég fölmentek, én is mondom Zsikének, menjen csak, én elmegyek Margitkáék után. De megtalálom majd őket? És nem félek egyedül? ugyan mitől? attól a két szelídmotoros pártól, akik járgányukról leszállva nézelődnek nem messze tőlem?

Átkelek a rozoga fahídon, az országúton kilépek, persze Margitka, Sa és Anna már sehol nincs. Jó negyedóra után találok egy erdei bejárót leeresztett sorompóval. Tipródom, menjek, ne menjek, ott dekkol egy fekete, kormozott üvegű járgány, sofőr, emberek sehol. Vagy kekszelnek a sűrűben vagy gombásznak, de nem lehetnek erdészek, mert azok terepjáróval közlekednek, s nem is állnak le az erdő szélén, hiszen van itt egy jókora út. Döntés híján az ide hordott kőtöltésen kezdek guberálni, de pár perc múlva kiderül, hogy hiába. Visszamegyek, a parkolóban picurka vulkáni termékek után kutatok, miután a fiúkkal megetetem a pénteki túrós palacsintákat. Merthogy urak előtt palacsintát enni és őket nem kínálni nagyobb szemtelenség akárminél.

Egy idegen társaság tagjai szorgalmasan hajoldoznak a patakban. Arra megyek, köszönök, kérdem, mi jót lehet itt találni. Erős tájszólással közlik, hogy kocaásványosok, és valaki mondta, hogy itt opál meg hegyikristály van. „Hát jaó lenne légalébb egy kis tükröt tanáni (mondja a vidékies úr), otthol mutathassak má valamit, ne mondhassa az asszon, hogy eegyüttem hejába…” Én is nézgelődök, de az erdő homályában vajmi keveset látok. Szemközt a hegyoldal ösvényén János bácsi és Judit jön lefelé, régi lelőhelyükön voltak, mennek másfele. Én is fölmennék, de Judit szerint „úgysem találsz oda!”, elirányít, menjek hegynek föl. Utánuk a hangnem miatt nem merek indulni.

Miután "megtiltották", azonnal föl is megyek. Hat perc alatt fönn vagyok, aztán mázsaszám szedhetem a kvarcot a földről. Aha. Egy órát bóklászok a tündérszép, kis patakocskákkal derített helyen, végül szégyenszemre visszatérek. Miklós szintén épp jön lefelé. Miklósról azt kell tudni, hogy egy óriáscsecsemő, iszonyú tudással, csak némi infantilizmussal. Néha iszonyatos bűzösen jelenik meg a túrareggeleken, emiatt többen kiakadtak. Judit később elmeséli, elment hozzá, az anyja meghalt, egyedül él, és milyen körülmények között! meg is fürdette egyszer, és erre olyan büszke volt, hogy jó sokszor el is mondta.

Most szokás szerint zsörtölődik, hogy a hegy teteje milyen magasan van, pláne nincs ott semmi, viszont itt a patak partján rengeteg a fekete rókagomba, amiből megszárítva gombapor lesz, sülő húsra szórva isteni. Nem akarok rókagombát szedni, sütésre gondolni, s nem vonz az erősen csúszós felfelé út sem, aminek ki tudja, mikor s hol van vége, inkább visszaindulok vele. Lent találjuk a buszvezetőt, már megterített magának a pihenőhely egyik asztalánál. A vidéki társaság javában füstöli magának az ebédet egy erre kialakított cementvályúban. 

Társaságunk aztán összegyűlik, ők is ebédelnek. Szép számban hoztak le geódákat, ezekkel csak egy a baj, hogy nagyon piszkosak és ki tudja, hány ultrás fürdetés meg savazás után lehet élvezni a kvarckristályok szépségét. Zsé nekem is hoz egy tenyérnyi darabot, fájdalomdíjul, hogy nem mentem föl érte. Míg a többiek ebédelnek, tovább kurkászom a talajt és ahogy szemem szokja a kövek formáját, több kis gumót is találok, szétverve ott van bennük a hófehér geóda. Csak kicsik, de azért nagyon szépek, mutatom is. Gizus azt mondja: mi meg fölmentünk érte a hegyre. Tovább keresgélek, egy szárny nélküli szép zöld szöcskét találok, ami engedelmesen bevárja, míg egy levélre léptetem. Le is fotózom, biológusunknak is mutatom: zöld lombszöcske nőstény. A fotó szépen sikerült, Edit tartotta az ujján, aztán szépen elengedtük a fűbe.

Később érdekes, zöldesszürke kövecskét találok, az arra járó Palinak mutatom, azt mondja rá, hogy perlit. De ő sose magyaráz útközben, itthon viszont utánanézek a neten: „A felszíni bányászatot követően a perlitkőzetet megőrlik, majd 850–900 C°-ra hevítik. Felülete melegítés hatására meglágyul, a kőzetben kémiailag kötött víz gőzzé változik, és kis kapillárisokon (csatornákon) a környezetbe távozik. A folyamat során az anyag eredeti térfogatának 7-16-szorosára duzzad. A folyamat nagyban hasonlít a pattogatott kukorica készítéséhez. A leletet mikroszkóp alá is tettem, érdekes, mintha golyócskákból állna össze. Elkezdjem melegíteni? Még az kéne, hogy a konyhában mindenfelé pattogjanak a golyók.

Fóny

A régen felhagyott bányáig sokat gyalogolunk elhanyagolt utakon, mindenütt szeméthegyek. Egy elágazásnál terjedelmes hölgy guggol, még terjedelmesebb kövekkel körülvéve. Büszkén mutatja leleményeit, melyeket megpróbál egy keshedt vászonszatyorba gyömöszölve maga után görgetni, mert fölemelni daru kellene. Férje után fónozik, aki szintén kinn parkolt le,  hogy jöjjön be, mert nem bírja egyedül. Elhagyjuk őt, de legalább azonnal látom, mit keressek majd a bányában.

A tüskés bokrokkal benőtt bányaterületen is kerülgetni kell a szemetet. Az ótvarok közepette próbálunk fakövületeket találni. Persze először én itt se találok semmit, de aztán belejövök. Miután Zsé megjegyzi, mennyire visszafogom magam, utána még két zacskót telepakolok. Sikerélményem itt is van, egy szép rózsakvarcot is találok, méghozzá sötétbordó alapkőzetben halványrózsaszín kristályocskák. De a mai nap Péé: egy hatalmas kővé vált fatörzset talál, amiből Fevel kalapálnak ki fél hasábot. A tettről félperces videót készítek, melynek a végéről épp a darab kiemelése maradt le, féltem ugyanis, hogy kifogy az elem. Az ősembernek ugyan kevés lenne egy 8 kilós kenyér megsütésére, de Pé este büszkén rakja ki közszemlére a száletli asztalán. Az én kövületeim sem rondák, végül is fából lett mindegyik, görcsei néhol szépen kikristályosodtak. Megint ugyanazok pakolnak ki, és ez szokássá válik.

Vacsora után a tegnapi esti sétát ismételjük meg Annal és Saval, s miután kiveséztük az élet nehézségeit, elégedetten nyugovóra térünk, méghozzá jó korán, már tízkor ágyban vagyok. Ma kell is eleget aludni a holnapi nagy nap előtt.

Hétfő, Rudabánya! 

Mióta tavaly az egyesület könyvtárából kikölcsönöztem s átnyálaztam Rudabánya ásványai című kötetet, várok erre a napra. Szemeim előtt csodálatos malachit, azurit és egyéb gyönyörűségek lebegnek. 

Rátkától Miskolcig egy óra az út, kilenc körül egy benzinkútnál fölvesszük szakvezetőnket. Mivel Rudabánya egészen különleges és egészen óriási, kell vezető. Mondja Horváth úr, hat kilométer a penzum, ami testvérek között is csak másfél óra lenne normális úton, de hátizsákkal és kövekkel, negyven fok kánikulában, más a helyzet.

Már a buszról való leszállás után azonnal gyanús követ találok, Horváthnak mutatom, mondja, hogy sziderit. Mint kezdő, másmilyen szideriteket láttam csak, de Horváth úr jobban tudja, később én is megtanulom.

Első megállóhelyünkön is látunk malachitos kőzeteket, de nehéz belőlük leszedni, viszont sok zárványos kalcitot kalapálunk színes, vastartalmú kőből. Horváth szól, hogy nem érdemes az elején tonnaszám fölpakolni, ma még sokat megyünk, sokat találunk.

Odébb állunk. Az út nem járhatatlan, de a lábam alá kell nézni. Egy fa alá parkolunk, szétszéledünk. Előveszem a péntek esti zsömlét a paradicsommal, de megjelennek gyanús képű darazsak, a meleg miatt pedig amúgy sincs étvágyam, aztán meg egy sziklán nagy darab zöldes követ muszáj vizsgálni. Mutatom Horváthnak, nézi lupéval: sok minden van itt, malachit, talán linarit is. Később nézem a könyvet, a linarit olyan, mint valami világoskék üveg, persze nagyon pirinyó. Szétkalapálom a kilónyi követ, és épp kész vagyok, indulást vezényelnek.

Egy tó mellett visz egy útnak nevezett ösvény (valóságos csak az elöl haladók taposása nyomán lesz). 43rudabanya-tavacska-kornyek.jpgMire összeszedem magamat, lemaradok. Vigyáznom kell, hogy a kákás-csumaszos partról ne a bányavízbe csusszanjak, később meg lezúgjak az omlós-köves úton, ami meredeken vezet fölfelé. Tudós Feri és másik tudós Feri erős karja segít, s mi tagadás, jól is esik, de kell is. Feri egyébként is nagyon hálás a szobáért, legalábbis egyelőre, mert később hírlik, a nő kivágta onnan, mehetett vissza Palihoz, a parányi szobácskába. De állítólag nem is ott, hanem a száletli padlán aludt. Mindenesetre esténként Feri mindig elsőként nekem töltött a tokajiból és jócskán vizslatott. Akkor nem értettem, ma se nagyon.

Fönn egy kies almafa alatt ismét előadás folyik – őszintén bevallom, semmi nem maradt bennem az ismeretterjesztésből. Mindenki almázik, én a hátizsákomból, a többiek a kóbor almafa terméseiből, majd ismét elindulunk.

Egy barnássárgás fal mellett cuccolunk, szétvágok néhány sárga követ, szép kalcitos erek vannak benne, de a limonitos kőzet eléggé porzik. Az út mellett szakadék, partján fenyőfák, alá ülök negyed óra pihenőmre, falok két-hármat, de legszívesebben kidobnám az összegyűrt zsömlét, a szétnyomódott paradicsomot. De kuka sincs, visszateszem a zacskót a zsákomba, és sosem árt, ha van az embernél ennivaló. Fölfelé kell aztán menni, elég húzós az út. A „húzós” annyit tesz, hogy vezetőnk föl akar húzni, de megelőzöm, barlangban tanult négykézlábos technikámat alkalmazva. Gyalogolunk, egy helyen szétaprított rudakat, fúróköveket találunk. Nagyok és nehezek, vinnék is, nem is, Marika ad egy rózsaszínű rúdvéget, elteszem. Fúrókőzet, mondják később - vagyis amivel lefúrnak a mélybe, hol van jelentősebb malachit vagy azurit réteg.

44osember-fenyovel.jpgVezetőnk tanácsára egy bokor mellett hagyjuk eddig gyűjtött köveinket, pár óra múlva erre jövünk vissza, minek cipeljük addig is. Gondosan egy vászontatyóba teszem az előbb aprított zacskó követ, nyomatékul megfejelem a csomagot méregzöld pólómmal – reggel még kellett, hűvös volt, de most minek cipeljem?

Bizonyára rögtön feltűnik: a fotó bal felén a fa mellett egy rudapitekusz forma fej látszik ki - de a fához ragadt felhőkutyát s a mellette földből kibújó rémet is érdemes megszemlélni. Ez itt a csodák birodalma.

Egy nagyon szép helyre érünk, fehér krétaszerű a talaj, a növényzetet nélkülözi, egy lábfejnyi széles repedéseiben araszolnak az emberek. 47volgyatjaro.jpgDéjà vu érzet fog el, kutatok emlékeimben, voltam-e már Rudabányán valamikor, de nem jut ilyen eszembe. Itt már találok malachitos köveket, elég rondák ugyan, ki tudja, kik hagyták itt, bedobálok néhányat, hátha sose találok többé. Kanyargó út után egy szép ligetes részt szelünk át, és egy csodálatos lelőhelyre érünk, kő-kövön egymásra dobálva vöröslik. Fenyveserdő veszi körül a kupacot, rozsdásra száradt fenyőtű-szőnyeggel. Pillanatok alatt megszedjük magunkat csodásnál csodásabb kalcitos-malachitos-limonitos kövekkel. Persze dolgozni itt is kell, hatalmas darabokból kell kikalapálni, és sajnos, csak itt-ott van zöld csillogás a csokibarna vágásoknál. Ez a lelet nem olyan, mint amilyet az üzletben árulnak (tiszta malachitkristályokat), de nekem a legszebb, amit valaha is láttam. Cerusszit után is kutatunk, egyedülálló gyémántfényű kvarc, de egyikünk se talál, vagy nem mondja. Az előző köveket lazán szétdobálom, sokkal szebbjeim lettek.

Most jön a java, megyünk a bányatóhoz. 56rudato-en.jpgEzt fényképről már ismertem, életben még szebb. A „dézsa-érzés” itt is elfog, tűnődöm. Fotózással sok időt veszítek, mert mire letrappolok a tóhoz vezető lejtőn és közelebbről is szemügyre veszem a tavat, vezetőnk máris kellemetlen utasítást ad: vissza kell menni, szorít az idő. A tó talaja ragadós, ismerem az ilyet, mondja is Horváth, eszembe ne jusson, belesüllyednék az iszapba, senki nem tud kihúzni. Pedig irtó meleg van, jólesne a hideg víz. A kezemet megmártom, aztán rohanunk fölfelé. Itt sikerül az elsők között fölmennem, balra a szakadék, vezetőnk azzal serkenti az embereket, hogy „a lemaradókat ledobjuk”.

Fönt román emberek kerülnek elő, zsákjaikból álomszép azuritos-malachitos darabokat varázsolnak elő. Horváth azt mondja, mindennap jönnek erre emberek, arra készülnek, hogy eladják a föld alatt bányászott gyönyörűségeket. Az öklömnyi 15 ezer forintot kóstál, de lehet kapni már ötezerért is egy hüvelykujjnyit. Áttetsző csodakristályok, tökéletes indigókék és fűzöld kompozíciók. A társak bevásárolnak, nálam egy ezres van a délutáni múzeumra félretéve, különben is tele vagyok saját szedésű, emiatt a legszebb-legértékesebb kövecskékkel. Szép, szép az emberek kínálata, de túl szép. Én azt szeretem, amikor egy kövön van ez is, az is, ha túl homogén, már nem mond semmit. Vitrinbe lehet rakni, de nincs vitrinem, mit nézzem, ha akarok és rászánok fél havi fizetésemet, talán veszek egy ilyet a börzén. 

Feljön utánunk a busz, megyünk a lelőhelyre. De nem olyan lelőhely, mint az eddigiek. Csak talaj van és ronda állványok, itt találták a szenzációs rudapithecus hungaricust annak idején, amit az anapithecus hernyaki követett, később. Néhány elég ronda obszidián hever a földön, én szedek, a régiek rá se hederítenek. Őseinkről a múzeumban lehet többet megtudni. Rengeteg képet tudnék ide föltenni a múzeumban látottakról, de nincs értelme, de a fém dinomodell jól néz ki. Megnézhető a múzeumban.

Már sűrű az időnk, a busz minduntalan ki akarja törni a nyakát, sokszor le kell szállni, gyalogolni, aztán elmegyünk az otthagyott kövekért. Az én cuccom is eltűnt! a rózsaszínű fúrókővel együtt, s mert ilyenem még nincs, sajnálom. A többit csak otthon kezdem sajnálni, mert pont azokat a darabokat csórta el egy élelmes valaki, amit a nagy zöldes kőből legelőször vagdaltam. Oltári szerencsém, hogy annak a felét hátizsákomba tettem, így maradt még néhány. Ugyanis pont azokról derült ki később, hogy nagyon sokféle ásványt tartalmaznak, domeykitet, linaritot is. 

Gizus és mások kövei is eltűntek, később büszkén mondogatja is: olyan szépek voltak, hogy másnak is kellettek. János bácsi hátizsákjából mindent kiszórtak, de otthagyták. Saci és a többiek tán jobban elrejtették, mert ők megtalálják, vagy a tolvajoknak nem volt több helyük, hogy azt is elvigyék. A pulcsimat nem sajnálom, mert bár elég jó állapotban volt, nem hiányzik, csak a vászontatyóm, mert azt még én is tudtam volna cipelésre használni. Vezetőnk hangoskodik, hogy előre megmondta, csak köveket hagyjunk itt. Én ezt nem hallottam, de vigasztalom az embert, hogy nem ért kár, legfeljebb máskor meggondolom az ilyesmit.

A múzeumban záróra lenne, de miattunk nyitva tartják még egy-két óráig. Jól is járnak, mert egy másik csoport is bejön akkor már, és ez a plusz bevétel így négy óra felé nagyon jól jöhetett nekik. Tőlünk bizonyára sokan voltak már benn, ezért sokan kinn maradtak. Két része van a múzeumnak, a lenti információkat kínál, az udvar másik felében egy külön épületben az ásványgyűjtemény van, ide lépcsőn felfelé kell menni. Van egy cukrászda, beülünk, Pali is odaül, hogy van-e szabad hely - mikor mind a három másik szék üres. Még mindig vágyna arra a pici leletre? annyi még szebb van neki! Úgy csinálok, mintha ott se lenne, iszom a kávémat, aztán odaül Margitka.

A száletli asztalán most elmarad a bemutató, sőt vasárnap este is csak néhányan pakolunk ki, a "nagyobbak" nem hirdetik, miket találtak. A többiek azt mondják erre, biztosan megtalálják a gyönyörűségeket, hiszen tudják, hol kell keresni. Én is csak bedobálom zsákmányaimat a bőröndöm aljára, túl későn értünk haza, a múzeum után vezetőnket még vissza kellett szállítani Miskolcra. Séta sincs, vacsora után készre pakolunk, mert másnap reggel mindent magunkkal viszünk Tállyára.

Hajnalban pakolunk a busz utánfutójába – enélkül a több mázsa követ nem tudnánk hova tenni, mert a mikrobuszban csak az emberek férnek el. Valaki szól, hogy a sváb tájházat nézzük meg, van fél óránk. Többen is odamegyünk, én szívből örülök, hogy nem hagytam ki, mert nagyon érdekes volt, főleg a kemence, egy hatalmas doboz forma építmény, a mennyezeten óriási kürtő a füstnek. Kis káröröm, mert Pali bemutató előadást tart, de a fejősajtár neve nem jut eszébe, én igazítom ki. Iszonyú dühösen néz.

Tállya, bánya, amit Kopasz-hegynek is hívnak

tallyabanya.jpgA hatalmas, működő bányában vezető is van, egy bányász, aki néhány embert fölvisz a terepjáróján, mi felgyalogolunk. Ahol mondja, keresünk is, de csak érintésre darabokra szétröppenő opálokat találunk. Mikor épp le akarunk menni az alsó szintre, a terepjáróra várva elbóklászom és a felső szint szélére fölkupacolt kőzethányáson megpillantok egy gyönyörű nagy sárgás opált. Leveszem, nézem, gyönyörű zöld a közepe, az egészet hyalit borítja, vagyis a vízopál.

tallyai-opalom.jpgEgy másik, kisebb ugyanilyet is találok, hirtelen ötlettel János bácsinak adom, aki Margitkával épp akkor száll be a bányász lefelé vivő kocsijába. Én már nem férek be, elég fáradtan gyalogolok lefelé. Gizus lefényképez az opállal.

Az alsó szinten „pirites terep” van, azaz hatalmas sziklákból kellene kipreparálni az aranyszínű, fénylő ásványt, de kevés sikerem van. Mikor Marika mutatja, milyet kell találni, újra elindulok, néhány kis darab lesz végül a zsákmányom, de csak mert rájövök, merre kell kalapálni, lepattan.

Ez már az utolsó stáció volt, innen egy órakor indulunk haza, két pihenő lesz benzinkutaknál. Jót alszom a hosszú úton, este öt óra felé be is fut a busz a József Attila Színház elé.

Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz majd a bőrönd, a hátizsák meg egy hordozószatyor. Judit speciális kerülőutat tud, hogy a kerekes járgányt alacsony padlójú buszra könnyebben feltoljuk. Szerencse, hogy eredeti szándékomtól eltérően, nem vettem Rátkán a háziaktól két liter finom bort, pedig nagy volt a kísértés, olcsón adták, nem pancsolt. De azt már végképp nem bírtam volna el. A kerülőút hosszú, mire a 32-es busz befut az Örs buszpályaudvarra, már a Határ úton lettem volna metróval. Innen a 85-össel újabb félóra, majd a 136-ossal negyedórát utazunk. Judit egyébként  három lépcsőházzal odébb lakik, ezt követően néhányszor át is mentem hozzá. Ő nem. Hozzám soha nem jön senki, már alig tűnik fel.

Itthon szerencsémre találok a mélyhűtőben egy adag húslevest, már nagyon éhezem, messze a reggeli, és bár volt nálam egy csomag hungarocell, keksz, ezekhez a száraz dolgokhoz nem volt kedvem a tortúrás úton. Evés után nekilátok ásványaim fürdetésének és tálcákra rakásának, beletelt vagy öt órába.

Ezt az írást másnap reggel kezdtem és 24-én, vasárnap fejezem be. Időközben ugyanis újra elmentem, először Siófokra, a borhét utolsó estéjére, ahol nővéremmel sorra kóstoltuk a legjobb borokat, aztán a Balcsi partján néztük a vizet meg a Holdat. 21-én Zamárdiba bicikliztünk, a parton henyéltünk egész nap. Pénteken este feljött Mari, szombaton elmentünk Alsógödre, gyerekkori nyaralásaim helyszínére. Fölfedeztük magunknak a Duna egyik kellemes árterét és megtalálni véltük nagybátyám régi házának helyét, aztán a parton rengeteg szép kavicsot gyűjtöttünk össze.

Holnap viszont be kell mennem dolgozni, és ez is klassz, mert innentől lehet mesélni, képeket mutogatni, újra átélni a csodás napokat.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

isabel.eoldal.hu

(Isabel, 2012.06.09 18:49)

Kedves Sándor! köszönöm, hogy hozzászóltál - ha tudnád, hogy irigyellek a zempléni öt napodért! legyen szerencséd, és ha gondolod, számolj be nekem valahol erről.

4320 Nagykálló , Debreceni út.18.

(Dohy Sandor, 2012.06.08 16:21)

Nekem is vannak gyönyörő ásvány kőzetek a Telkibányai kiránduláskor fent a Fehér-hegyi kőfejtőből is hoztam kőzeten belüli kvarc ásványokat különbözőket.
Most megyek Abaújszántóra ott foglaltam szobát öt napra 11 - 18 ig. és a Zempléni -hegységben fogok gyűjteni ásvány köveket.