Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Bútor-dili

1982-ben kaptuk meg a panellakást, aminek nem örültem korlátlanul, mert én anyám kertes házában szerettem volna maradni. Igaz, messze volt a munkahelytől, de jó volt a környezet, barátságos és kulturált a szomszédság. A két gyereknek, férjemnek, és nekem is az lett volna a legegyértelműbb, ha a kert másik végébe felhúztuk volna saját házunkat, apránként ugyan, mert pénzünk nemigen volt. Anyám folyton egy ügyvédet emlegetett, aki az ő házának sorsát is intézte a bátyjával szemben, aki követelte a részét. Végül a bíróság anyámnak ítélte, mivel bátyám már a nagyszülők halála előtt több évtizeddel elköltözött, két nagy lakása is volt Alsógödön, mégis állandóan piszkálta, be is perelte anyámat, aki egyedül nevelve a négy gyereket, éppen a minimális mértékben tudta csak a házat fenntartani, minket nevelni.

De 50 éves volt már az anyám, gondoltuk, a régi ház mellé kellene felhúzni egy újat, hogy közel legyünk, ha öregszik, ha szüksége lesz ránk - azonban nem engedte azzal az indokkal, hogy ha ő meghal, hogyan számolok el három testvéremmel... Én bíztam volna abban, hogy valahogy lerendezzük majd ezt az idők múlásával, békességben - még ha addig nem is volt békességes életünk egymással. De anyám nem tágított, menni kellett. Három évig vártunk a lakásra, három évig dugdostam a pénzt a beugróra. Ha nem dugdosom, elmegy cigarettára, italra, hiába volt minden. Jártam aztán a tanácshoz, mert oda is mindig én mentem el - helyette - és ha nem is vertem az asztalt, sűrű ottlétem eredménye, hogy mégis megkaptunk egy értékcsökkent háztömb végén lévő, erkély nélküli egy szoba + két félszobát. Mikor megjött a papír, férjem nélkülem, sőt a tudtom nélkül előre elment a tanácsi előadóval megnézni a lakást, és előre igent mondott. Többek között ez azért is szemétség volt tőle, mivelhogy ő egy lépést nem tett semmiért, a fizetését jórészt elitta, nekem kellett plusz munkákat vállalni, hogy összegyűjtsem a beugrót.

Végül, nem túl nagy örömmel fogadva, megérkezett a lakáskiutaló papír.

Mindent venni kellett, leszámítva a hűtőszekrényt (amibe a spájz tartalma bőven belefért. Belefért még az esküvőnk előtt vett két gyermekheverő, amit a spájz kiürítését és kifestését követően tettünk be, egy vékony kis asztal, két puff és egy villanykályha mellé. Lakni nem is igen lehetett benne, tehát étkezni ki-kijártunk. Egészen addig, amíg Zsuzsa a három gyerekével és férjével ki nem költözött a másik szobából Nagykátára. Akkor anyám átköltözött ebbe a kisebb szobába és nekünk adta a nagyot. Ezt már jobb volt szép padlószőnyeggel, nagy rekamiéval és egyéb pofás dolgokkal berendezni. Mikor anyósom eljött látogatóba, az ajtó előtt levette koszlott cipőjét - jaj, nehogy ártsak a szép szőnyegnek! aztán kért egy újságpapírt, és lyukas zoknis lábát arra helyezte. 

Az új lakásba költözésről berendezés híján egyelőre szó sem lehetett, így legalább az utolsó nyarunkat még a kinti kertes övezetben tölthettük. Elsőként egy faltól-falig szőnyeg feltétlenül kellett, mert a nagyszoba betonpadlóját egy ócska, mindent felszedő filccel leragasztva adták át, tisztíthatatlan volt. A háromezerért vett 5x3-3x5 méteres mustárszín szőnyeg ki is bírt két évtizedet.

Következő hónapban megint összejött valamennyi pénzünk, akkor a Domusban vásároltunk egy sötétsárga-világosbarna plüssrekamiét, két fotellal, dohányzóasztallal. Ez utóbbiak szállításáról és rakodásáról szól az alábbi, kabaréba illő történet. Kipróbáltuk a helyszínen ugyan, de az azt követő évtizedekben szenvedtük a fotel rossz struktúrájának hatásait.

A hetvenes évek elején még az volt a divat, hogy egy bizonyos napon, azon belül "valamikor" szállítanak, jönnek ki gáztűzhelyet, mosógépet stb. javítani. Egész nap otthon kellett tehát dekkolni. A bútorszállítás napja péntekre esett, s mivel a péntek amúgy is a fél-munkanapok ideje volt - máshol is, nemcsak a BKV-nál - férjem vállalta, hogy Jenő öccsét elhíva, együtt várják a bútorszállítókat. A vécével nem volt gond, működött, gáz is volt, elméletileg tehát a padlón is ehettek volna. Hogy mit csináltak, mit nem egész nap, sosem derült ki.

Még anyám házába hoztam haza a gyerekeket, vacsora után lefektettem őket. Már este nyolc is elmúlt, a férjem sehol. A gyerekek mellé én is ledőltem, már majdnem aludtam, mikor csöngetnek, anyám jön befelé, hogy itt áll egy furgon, a sofőrje bútoros papírokat mutogat. Kimentem. A pasas felháborodva közölte, hogy a lakótelepi lakásban nincs senki, aki beengedte volna őket, fölvitték tehát az ötödikre és lepakolták a bútort a lakás elé, sürgősen menjek oda, nehogy elvigye valaki.

Micsoda??? meg se tudtam szólalni meglepetésemben. A sofőr azt mondta, vissza nem vihetik a kiszállított árut, át kell vennünk a bútorokat, majd aláírni az átvételi papírt. Vagyis üljek be melléjük, menjek vissza velük, hiszen itt nem írhatom alá, amit ott nem vett át senki. A negyed órás kocsizás alatt rettegtem, mi van, ha valaki kifigyelte a bútorokat és nyomuk sincs... Még abban is reménykedtem, hogy közben mégis odament a férjem valahonnan és behurcolja az öccsével. Én csak annyit kérdeztem, egyáltalán miért pakolták ki, ha senki nem nyitott ajtót? kérdeztem. Nem csöngettek föl, amíg nem volt lerakva a szállítmány a kapu elé, mondta. Mikor pedig kiderült, hogy nem jön le senki átvenni, ott sem hagyhatták, fölvitték az ötödikre. De a társa ott maradhatott volna vigyázni! kockáztattam meg.

De hogyan találtak ide? Persze, a bútorvásárlásnál még a régi címen laktunk, tehát azt kellett írni az OTP-papírokra, a szállítók abból tudták, hova jöjjenek. De induljunk, sürgetett és már nagyon csúnyán nézett rám, közölve, hogy az ő munkaidejük is véget ért 4-kor. Nem vettem a lapot, egy fillért nem vettem magamhoz, sőt a bérletemet is elfelejtettem a nagy izgalomban, mert valahogy haza is kell majd jönni. Ha mégsem lesz meg a bútor... de megvolt.

Menet közben többször is kérdezte a sofőr, hogy-hogy nem volt senki otthon? újra és újra elmondtam, a férjem ígérte, ott stagnál egész nap az üres lakásban, fogalmam nincs, mi történhetett. És már ő miatta is kezdtem aggódni. 

Odaérünk a panelba. Az egyik ember feljött velem az ötödikre, nézzem át, megvan minden, írjam alá a papírt. Mivel a jatt elmaradt, a lakásba nem segítettek bevinni. Ott álltam és azt se tudtam, hogy nyitom majd ki az ajtót. A jatt nélkül maradt emberek elsiettek, így is négy órával túllépték a munkaidejük lejártát.

Még a lépcsőn is bútor volt, a szűk folyosón csak a rekamié fért el, fölállítva. Óriási szerencsémre az új lakás kulcscsomóját magamhoz vettem. Ott álltam és néztem vadonatúj, még ki sem fizetett bútoraimat. Hogy viszem ezeket be? 

Kinyitottam az ajtót és a túlméretezett rekamiét féloldalra fordítva, behúzogatva, centiről centire betoltam. De tovább kellett vinnem, hogy a két fotel meg az asztal is beférjen. Az első hosszú előszoba után egy kis előszoba is van, onnan nyílik a nagyszoba, a félszoba és a mosdó, valamint a vécé. Nincs egy négyzetméter az egész, csak bekanyarodva lehetett a két méter hosszú rekamiét a nagyszobába betolni. Mai napig nem tudom, hogy csináltam, végül betoltam. A fotelok is jóval szélesebb voltak a bejáratnál, csak oldalukra állítva, centizve tudtam őket behúzni. A dohányzóasztalt szintúgy.

Mikor végeztem, a sikerélménytől megjött a jókedvem, elmehetnék bútorszállítónak is, amilyen ügyes vagyok. Az adrenalin annyira feldobott, hogy még össze is raktam a rekamiét. Végül lezuhanyoztam, mert szerencsére volt melegvíz. Akkor kezdtem örülni a panellakás ezen előnyének, szinte elkezdtem szeretni a lakásunkat. A terasz hiánya azért vigasztalt meg, mert Anikó 4, Judit 2 éves volt, legalább nincs gond külön vigyázni, nehogy onnan leessenek, persze ha lett volna, megfelelően hosszú rácsot csináltatunk volna. Nyár volt, hamar megszáradtam, hazaindultam. A villamoson blicceltem, szerencsére nem jöttek ellenőrök.

*

Hazaértem, a férjem sehol. Lefeküdtem, de aludni nem tudtam. Tán fél tízkor nyílt a kapu, Zoli hangját hallom félálmomban, amint anyámhoz beszél vidáman, aki még kint locsolt a kertben.

Férjecském megvacsorázott, elintézte egyéb dolgait, aztán lefeküdt, és azonnal odabújt hozzám. Úgy csináltam, mintha aludnék, tettem magam, hogy fölriadok, ő meg suttog a fülembe örömmel: képzeld, bevitték a bútorokat! Igen? szólaltam meg szétfolyó hangon, na és ki vitte be? Hát a gondnok. Na, akkor ide figyelj! … és részletesen elmeséltem, mi volt.

Na, ne hülyéskedj, mondta a férjem, még hogy te vitted be a bútorokat?... Miért, mit gondolsz, ki? Hát, a gondnok. A szállítók szóltak neki, van kulcsa a lakáshoz. Az igaz, a gondnoknak végszükség esetére minden lakáshoz volt kulcsa, persze tanúkkal, ha víz árasztja el a lakást, vagy szivárog a gáz, és nincs otthon a lakó. Hogy a férjem ezt hogyan vehette természetesnek? a gondnok munkaideje is lejárt, nemhogy a mi bútoraink bevételéhez még tanúkat keressen.

Még kétszer meséltem, pontosabban suttogtam el ugyanígy, centiről centire a történetet, hogy a gyerekek ne ébredjenek föl, mégsem hitte el, hogy én vittem be. Most már sértett, hogy képzeli, hogy kitalálok egy ilyen mesét? mi értelme lenne? Nem és nem hitte el, nyilván hogy az ő mulasztását korrigálja. Mert arra a kérdésemre, hogy ő hol volt, mikor a bútorokat meghozták, azt válaszolta, hogy mivel a szállítók négyig nem jöttek, Jenővel azt gondolták, hogy aznap már egyáltalán nem jönnek, átmentek, hazajövetel helyett átmentek a nővérükhöz a szomszéd telepre. De ha ezt hittétek, miért mentetek vissza és nem négy órával később? erre nem tudott válaszolni. Talán odaát a nővérénél söriszogatás közben is azt tárgyalták, hogy ha mégis hoznák a bútorokat, akkor majd a gondnok elintézi? De ő mindig is ilyen volt, ha ittak, minden más fontosabb volt.

A férjemre az eset előtt és később is jellemző volt ez a laza gondolkodás. És egyre inkább ragaszkodott a saját maga kreálta meséhez, nehogy igazat kelljen adnia nekem. Jó ideig mosolyszünet is volt ezután.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Bútor

(Isabel, 2014.11.30 08:14)

Igen, a férfiak főleg azt nem bírják elképzelni, hogy egy gyöngébb fizikumú nő meg tudja azt csinálni, amit esetleg még ők is nehezen. A beköltözést követő harminc év alatt legalább tízszer átrendeztem a lakást, és ehhez soha nem kértem a segítségét.

nemeth.m.maria@gmail.com

(Németh Attiláné Márfi Mária, 2014.11.28 20:29)

A férfiak sokszor nem hiszik el, mi nők mennyi mindenre képesek vagyunk. Azt hiszik, mivel őket tartják az erősebb nemnek, ők az erősebbek. Padlószőnyeg és a karácsonyfatűz nálunk is összejött, azzal a különbséggel, nálunk nem a szoba közepén, hanem a sarokban égett ki. A biztosító a fa alá tett terítőért többet fizetett, mint a szőnyegkárért.:)