Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Élni tudni kell

A cím igazságát megint csak nem én találtam ki, no de mindent kitaláltak már a világon. Amit meg én találok ki, mások vidáman használják, mintha a maguk kútfejéből származna. És még lehet, hogy ez sem igaz, mert ezt is kitalálták, csak mondjuk az amazonasi őserdőkben.

Akiről most megpróbálok röviden írni (ismerve saját magamat, irtó nehéz!!!), egy 68 éves, középtermetű, dundi, keményhúsú, melles nő. Jelenleg egy darab rendszeres udvarló tartozik hozzá, de több alkalmilag adódó is kerülgeti, s mivel kisvárosban lakik, rengeteg ismerőssel, barátnővel, persze viszonylag terjedelmes családdal is rendelkezik.

Nyolc éve, hatvan évesen súgta a fülembe, hogy végre szerelmes és nagyon boldog, és én azóta is képtelen vagyok kitalálni, hogyan csinálja. Öltözete középszerű, haja harminc éve nem látott fodrászt, tömpe ujjai végén gondozatlan körmeit ócska, folyton töredező körömlakk "díszíti", fogai gyakorlatilag nincsenek, állandóan széttörő kivehető fogsorát saját kezűleg, pillanatragasztóval tartja kordában.

Nyakában egyszerre több dolog is függ ócska bőrzsinóron, korántsem értékesek, dundi, szárazon töredező csuklóján olcsó, de állítólag hatásos mágnes. Elhatároztam, ellesem titkait, és nemcsak udvarlóügyben, hanem ahogyan éli az életét, és egészen elégedett vele. Mondhatni, példaképnek állítottam magam elé, bár tán nem követendőnek. De azért kíváncsi voltam, hogy csinálja, HOGYAN KELL CSINÁLNI. 

Nézzük a múltat - szegény volt, ha nem is éhezett, 16 éves koráig egyedülálló anyjának segített be húgainak dresszírozásában, a családi életvitel megszervezésében, ezt követően hároméves ipariskola után egy életre befejezve tanulmányait, a kereskedelemben dolgozott.

Húszévesen férjhez ment, gyereket szült, majd később elvált, mert képtelen volt elviselni, hogy rajta uralkodnak. Élethozományul kapta, vagy a második, "kisanya" szerepében tanulta meg, hogy ő döntsön sorsának minden egyes lépéséről? de ezt tette, minden vonalon.

Üzleti (gyakorlati) okokból ment másodjára férjhez, hogy a férjét valaha szerette-e a szó igazi értelmében, ő maga se tudta, mindenesetre sejtett félrelépéseit, vagyis ellenőrizetlen döntéseit nehezen viselte. S bár ez a férj nem verte, nem is ivott (eleinte, illetve egy, közös időszámításuk előtti elvonókúra után tartva a szintet), otthon mégis állandóan állt a bál. A férj semmit nem csinál, ha igen, akkor is csak adósságot, hangzott a panaszáradat. Hogy közben kétszer annyit keres, amit ő költhet el? az persze természetes...

S amit 68 éves egyszer megszerzett, azt meg is tartotta, és ez az élte vége felé süketté vált, rendes fogsor híján beszélni alig tudó férjre is vonatkozott. Semmi használhatatlant nem dobunk ki! a szokást is meg kell őrizni, akár lejárt, akár nem.

Nem kellett kenyér után futkosnia, szívinfarktust átélt férje nyugdíjasan is dolgozott, akkor már nem a kereskedő szakmában, ahogy a régi szép időkben, mikor dőlt a pénz, be is járták a fél világot, egy szál ócska trikóban, egy rozzant autóval - merthogy cicomára, öltözködésre egyikük sem igen költött. Adót nem fizettek, azt hitték, nem kell, s e hiedelmet tartották később is, volt is baj az üzlet felszámolása után az adóhivatallal, de addig húzták-nyúzták az ügyet, míg el nem évült.

Történt, hogy 68 éves harmincvalahány év után anyjától, akit évekig segített az öregedés bajainak viselésében, pénzt kapott. S bár addig se éltek rosszul, s a nő már azelőtt is szeretett termékbemutatós kirándulásokra járni, most már mindenre jutott. A lakást gyapjúcsodákkal tapétázta-padlózta, masszírozó és egyéb csodagépekkel bútorozta. Közben elrohadtak a harmincéves ablakok, szétesett a vízvezeték- és áramkábel-hálózat, a beköltözésnél beszerzett ócska bútorokból ömleni kezdett a por. Anyja halála után megszerezte annak valamennyire értékes politúrozott vitrinjét, ebédlőgarnitúrát, több polc régi, poros könyvsorozatot, melyekből egyetlen kötetet nem olvasott és ma sem olvas el. A nagyobb és egy kisebb szobában már mozdulni se lehet. 

A gyapjak, csodagépek után pirinyó konyhájának és előszobájának felszerelését bővítette néhány polcnyi "tupperral", az egészségügyi és csodaszereket propagáló előadásokon kapott értéktelen edényzetek, mütyürök is tovább sűrítették a szobalevegőt. Minden centiméteren ül valami apróság, amihez ma is hetente jönnek be új és új tárgyak. De ott porosodnak, gondos csomagolásban, felirattal ellátva régi folyóiratok, a viccgyűjteménytől a Bhagavadgítáig, amit persze sosem olvasott el, de legyen, ősrégi díszcsomagolópapírok és szalagok, karácsonyfadíszek - nipp nipp hátán.

Mióta 68 éves ásványt kezdett gyűjteni, már óriási fejtörést kíván a szobákat úgy átrendezni, hogy a több mázsa ásványnak is helye legyen. Nagy vendégjárás persze nincs, aki egyszer előfordult nála, második hívásra mindig kitér, érthetően.

Foga először négy éve tört ketté, de ha az olvasó azt gondolja, hogy beszerzési láza a fogorvoshoz is elvitte, súlyosan téved. Mikor először hallottam tőle, hogy pillanatragasztóval ragasztja össze a fogát, s száradás, némi lemosás után ezt rakja vissza a szájába, azt hittem, rossz a fülem. Mikor rákérdeztem, azt válaszolta, drága a fogorvos. Nem sokkal később két új, csodaágynemű-garnitúra, bioptron lámpa, víztisztító berendezés újította a lakást.

Egy éve meghalt a férj, felére csökkent a jövedelem. Nyögi 68 éves az ágynemű részleteit, ünnepeken a fiáéknál étkezik, boltban szinte csak a macskáknak vásárol. Nemrég a Penny-ben vásárolt 6500 forintért mikroszkópot, persze panaszkodott, hogy használhatatlan. Odakerült egy régebben vett, szintén használhatatlan társa mellé.

Béla feleségét 68 éves jól ismerte, közeli barátnők voltak, tavaly előtt meghalt. Hogy Béla ne legyen egyedül, néha fölhívja, az meg ugrik a Toyotájával vagy a mikrobusszal, elmennek a környékre kirándulni. 

Azt hitte tán, a hatvan évesen megismert és megszeretett Lacival szabad lesz a vásár, de az fél a feleségétől.,aki azóta meg is halt, az öregfiúnak meg kinyílt a szeme és egy vöröshajú nőt szerzett magának, aki ki is néz valahogy.

De 68 éves nem akar a lakásba senkit, legalábbis örökre nem. Vidám, ha gondja van, egyszerűen átlépi, nem foglalkozik vele, csak ha már nagyon muszáj.

Engem néha hív, mert egyedül utál lemenni a partra és ha nem megyek le egy éven át, egy évig nem látja a kilométerre lévő gyönyörű tavat. Se pénz, se posztó, csak kifizetetlen csekkek, meg a közben folyvást beömlő, új és új árucikkek.

Mostantól még kevesebb a jövedelme, minimál nyugdíja mellé csak egy évig kapott férje után valamit. Ennyi idősen munkát se vállalhat, fiataloknak sincs. Csöppet sem izgatott a jövőt illetően, hiszen még egy jó szokást örökölt anyjától: "még sose volt úgy, hogy valahogy ne lett volna!" mondta a drága jó öreg. Igaz, azt most nem mesélném el, hogyan végezte szegény. De hogy mindig vidám, önfeledt, ugyan az udvarlók már nem, de a barátnők állandóan hívogatják, az utcán lépten-nyomon barátságosan köszöntik.    

Hogy csinálja??? és mit rontok el én?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.