Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Hastánctábor Keszthelyen

Baj van, ha már napi 8-9 óra tánc megárt, morfondírozok a keszthelyi tánctáborból hazajövet, vánszorogva cipelve vadonatúj utazótáskámat, amibe kevés könnyű cuccot pakoltam, rossz időben egymásra veszem őket - még így is volt olyan, amit föl se vettem:-) Ennek önsúlya volt a legkevésbé tetemes az otthoniak közül, de vállam mostanra kisasszonyos allűröket vett fel. De még estére is elég volt egy hosszú ujjú póló és a bársonymellény, amit mindenhova hurcolok, akárcsak kispárnámat. Puha és meleg mindkettő.

Keszthely, 2003. július 27-től augusztus 3-ig  

Szállításomat ezúttal sem vállalta egy kóbor lovag sem, de mit is várhattam volna. De szeretek egyedül is utazni, utálok muszájcsevegéseket folytatni és függeni bárkitől, aki nálam akarja bemutatni kaszkadőri tudományát. Hat órába telt, mire Keszthelyen a Mártírok útjai kollégiumba, a tánctábor központjába értem. És a szokásos kánikula, akárhova utazom az idén. Bezzeg ha otthon vagyok, esik az eső vagy üvölt a szél. Előbbi nem szokott zavarni, van esőkabát és esernyő, de a szelet kevésbé bírom elviselni.

Nosztalgia fogott el a kollégiumban. Anna még itthon kért, aludjak az ő szobájában, de megérkezve kiderült, hogy három másik lánnyal is megbeszélte ugyanezt. Egy munkanélküli rajzfilm-rajzoló ült még a regisztrációs asztalnál (Vekerléről), őt is Annának hívták. Odaszól a táborvezetőnek: rakd mellém! Kicsit meglep a kurta mondat, de jól elvoltunk ketten a 212-esben, hiszen csak éjszakára használtuk. Hajnali fél 6-kor véget ért az éjszaka, a szomszéd épületről periodikusan zúdult le több mázsa sitt-tömeg, a buzgó légkalapács is beindult.

Pesten naivan úgy gondoltam, eltütyörgök itt, mikor lesz kedvem, táncolok, benézek a boogie-woogie, salsa, hip-hop, afrodzsessz órákra, a nap többi részében pedig majd úszkálok a Balcsiban, süttetem a hasamat. De a tábor hét napja alatt nem jutottam el a strandra, rá sem értem, hűvös is volt. Keszthelyt keresztül-kasul be akartam járni annak ellenére, hogy már voltam itt, de régebben. Nagy meglepetésemre viszont precíz órakezdések után kemény munka folyt itt. 

A hétfőt kicsit részletezem, de ilyen volt a többi is. Bár Pesten én Annához járok a Trocadero Caféba, most kipróbáltam Mirjamot. Már másnap szólt, hogy szombat este bemutató lesz, tehát komoly edzések lesznek. Nemigen vittünk fellépő ruhát, mindenki szedett magára valamit. Sötétkék tükrös szárongom fölé topnak fekete csipke kombinémat vettem föl, aranygyöngyös piros kendővel kötöttem a csípőmre, bulis érzet fogott el, és az illúzió megvolt. Egyszer a Trocaderóban kérdezte Anna, nem akarok-e én is csináltatni nála ruhát, de szó nem lehetett arról, hogy én valaha is fellépek, ezért nem akartam erre pazarolni, ne fájjon a szívem, hogy kinőttem a táncos korból. Anna már, ő úgy is kezdte, megvolt a társasága, a fellépési helyei.

A táncórák egy vívóteremben folytak, dohos, penészes alagsorban, omlott a vakolat. Szobatársam, aki Mirjam koordinátora volt és itt inkább dolgozott, mint a táncot gyakorolta, mindennap fölmosott, de a műanyag padlózat nehezen száradt, a lányok panaszkodtak. Én a karatén megszoktam a mezítlábat, nem félek a felfázástól, hiszen nem egyhelyben kell állni.

Mirjam órája 11-kor ért véget, ekkor Anna kezdte a sajátját. Belihegett, lerogyott egy székre: Lányok, szinte ingyen vettem fürdőruhákat! sorra mutogatta a Triumph, Felina árukat. Óra végén rohantam az üzletbe, három bikinit spájzoltam be, hogy itthon eladom őket jó áron, így is olcsón jut hozzá, aki megveszi. Tényleg el is adtam, ami elég meglepő volt még számomra is, semmi üzleti érzékem nincs.

Anna órája ebédszünetig tartott, visszaloholtunk a kollégiumba. Meg is éheztem a reggeli kávé, gyümölcs és müzliszelet után, az ásványvizem is elfogyott. Fagyasztott vegyeszöldség párolva, rántott gomba, tonhal, sajt, gombás tészta, sajtos makarónit, rakott krumpli, hidegtál. Ez volt a vega étrend kínálata. A húslevest és a gulyáslevest ugyanúgy elénk rakták, mint a húsevők elé. Ehetők voltak, de felejthetőek 800 forintért, a túlecetezett salátákért sajnáltam a 650 forintot.

A szűk ebédidő elfogyott a délutáni edzésig, de ha jól futottam a két kilométert, még belefért a zuhanyozás is. A lányok vizesblokkjai az 1. és a 3. emeleten voltak, mi szemrebbenés nélkül a 2. emeleti férfihelyiségekbe járkáltunk, hiszen fiúk nem is voltak.

Fél 2-kor ismét Anna volt 3-ig, ebbe belefért a már ismert „rapli” száma: fölcukkolta magát, úgy kiabált a gyenge teljesítmények láttán: „már százszor elmutogattam!” Igaza volt. A táncosok többsége fiatal, tizenöttől harmincig, négyen negyvenesek, ötvenemmel én és szobatársam vittük a pálmát, na és Anna. A hastáncnál a has állaga és formája csak esztétikailag fontos, nem mérvadó, ha ügyesen kötik fel a szárongot, mutatós is lehet. Anorexiások! így szólította a soványakat, némi öngúnnyal. Semmi nem számít, csak hogy ki mennyire érzi magáénak a zenét, mennyire szeret táncolni. Anna régen futott, mesélte, hogy a Moulin Rouge-ban is táncolt, miért ne, elhittük. Sajnos azóta ki is futott profi táncosnőként, de addig bejárta a közelkeleti országokat a revűtáncosokkal, a vérében volt zene és tánc. Lihegőszünetekben mesélte a kalandjait. Aki nem érzi a zenét a testében, nem jut el sehová, ez volt az ars poeticája. A legtöbb lány csak divatból járt ide, azt hitte, ha fölvesz egy táncruhát, egyenes útja van a karrierig. Hát, néha így is volt, de erről később.

Közbevetőleg, heti kétszer jártam a Trocaderóba, ami egy pince-lebuj volt hangulatvilágítással. Szól egyszer Anna, hogy ha akarok statisztálni, hozzak fotót, írjam a hátára az adaimat, szólnak, ha kellenék valamelyik tömegjelenetbe. Kérdeztem, hogy mennek ezek a dolgok, de mikor Anna azt mondta, ha egyik nap szólnak, másnap menni kell és lóhalálában folynak egész nap a felvételek, eleve lemondtam róla. Akkor mikor dolgozom? és főleg, kapok-e szabit másnapra? Igaz, elég lazán dolgoztam már ebben az időben, de azért 2003 végéig még volt épp elég munkám. A tévét 1997-ben ott hagytam, nem bírtam a hajszát. Hajnali 3-kor kelés, fél 4-re jön a tévé taxija, száguldás a Szabadság térre. Vagy volt valami írnivaló vagy nem, a fél 8-as híradót megcsináltam, ez alatt félig pótoltam is a kimaradt alvást, persze ülve, bóbiskolva.

Anna diliórájának vége lett, megjelent Mirjam. Kíváncsiságból, aztán kiderült, hogy az én alapozásom is elég hiányos, pedig Anna minden óráján ott voltam. Délutánra terveztem a kastélylátogatást, a 21 éves Lu velem jött, nem volt kedve táncolni. Panaszkodott, hogy Anna őt nem lépteti föl, igaz, furcsa álláspontokat képviselt a felléptetéseknél. Akik elmentek hozzá, ruhát csináltattak vele, fölléptek előbb-utóbb. Ha rendelnék én is ruhát tőle, felléptetne? Nem tudom, miért gondoltam magamról, hogy nem léphetek fel, akkoriban csináltattam a parókámat is, az alakom pedig verte a legtöbb fiatal lányét is. Ma károghatok, miért hagytam abba, augusztusban volt egy hónap szünet, szeptemberben nyaraltunk, október elején meghalt anyám. Akkor Berlinbe mentem tíz napra, utána elkezdtem kajtatni a lányok után. Anna olyan helyre költöztette a klubot, ahova nem volt kedvem utánamenni, amúgy pedig kezdett unalmas lenni a velem való bánásmódja. Azt ugyan kinyilvánította, hogy nagyon jó vagyok, de a jó alakom miatt érezhető volt a féltékenysége is. Eddigra a hasát annyira meghizlalta, hogy keményen elkezdett koplalni, esett össze a hasa persze, ezzel együtt ráncosodott is.

Most kíváncsian figyeltem. Szerdáig Anna senkit nem válogatott be a szombati záróbulira, s éreztem, ha szólna, nemet mondok. Műkedvelő előadásokon, barátoknak, házibulin mulatság, egy komolyabb mulatóhely inkább válogat botlábú fiatalokat. Később, amikor ilyen itt-ott fellépő hastánc-csoportokat láttam fellépni, már láttam, kár volt aggályoskodnom.

Mirjam azt mondta, nyugodtan fölléphetek, lényeg a tudás, és végül is elég megfelelő az itteni nézőtábornak fent említett szárongom a fekete csipkekombinéval. Ő sokkal alaposabban gyakoroltatott, mert Anna csak eljárta a számot vehemens stílusában, utánozzuk le. Sokaknál semmi alap nem volt, persze hogy nem tudták. Én két és fél év után már sok mindent másképp is csináltam, túl vadnak éreztem Anna mozdulatait, mást éreztem ki a zenéből. Önállósítottam magam a trocaderói edzéseken is, igaz, messze voltam egy önálló koreográfia kidolgozásától. Éreztem, hogy igazuk van, akik Anna előadásait bírálták, bár mikor panaszkodva mesélte, miket mondtak róla: túl színpadias az előadása, azzal védekezett, hogy hiszen a tánc színpadra való! tehát színpadiasnak kell lennie. De láttam én igazi hastáncosokat is, akiket nem a röpdösés, száguldás a színpadon vezérelt, mozdulataik nőiesek, ízlésesek voltak, mások, mint amilyenek Annáé, ami meglehetősen kurvás volt, nemcsak szerintem. Nos, a hastánc tényleg egy erotikus tánc, ezt Mirjam mondta ki először, lényege a hódítás, ezért szólták le Annát, hiszen fékevesztett rohanásokkal hogy hódít a nő. Színpadi előadásnak Anna számai azért nagyon elmentek, de szólóban csak ő tudott, volt hozzá előképzettsége. Ellépek Annától a nyár végén, határoztam.

Az afrodzsesszt a helyőrség nagytermében tartották, a kastélylátogatás előtt bekukkantottunk. Aki győzte, részt vehetett, beletartozott a tábori költségekbe. Kemény bemelegítésüket nézve a kispadon is elszédültem, pedig hozzászoktam hasonlókhoz karatés és tai-chis táborokból.

A Festetich-kastélyban papucsot kellett a cipőre húzni. Az első néhány szobán átrohantunk, iszonyú érzés volt látni a trófeákat, oroszlánok, medvék egyébként gyönyörűen kikészített bundáját. Zöldek ide ne jöjjenek! Bár tudtam, hogy a vadászat nem mindig feltétlenül mészárlás, dömpingben a hullabundák rettenetesek. A kastély többi terme érdekes volt. A szobákat bársonyszerű anyaggal tapétázták, az ajtóknál ugyanott volt kikopva, mert a turisták első dolga, hogy belépésnél megsimogatják. Ugyan szóltak belépésnél a teremőrnők, de jószerivel hiába.

Szerda este gulyásparti címen a nagy fákkal körülvett tisztáson nagy bográcsot állítottak föl, de csak beletöltötték a konyhából hozott gulyást, hogy meglegyen az illúzió. A vegáknak gombás pizzát hoztak, de a konyha külön is adott franciasalátát, kaszinótojást. Nem lett volna rossz, ha nem ecettel csinálják. A fák alatti hosszú asztalokra ásványvíz és cserszegi fűszeressel, kékoportóval teli műanyag palackok kerültek. A gulyás után pogácsát kaptak a húsevők, persze annyi volt, hogy mi is megkóstolhattuk. Hűvös volt az este, több pohár vörösbor után sem melegedtem föl. Szobatársam többször erőszakosan kínálta a gulyást. A húsevők hihetetlen agresszívak tudnak lenni, azt hiszik, sanyargatjuk magunkat: hogy tudjátok hús nélkül megenni az ételt? Már-már bűnözőnek érzi magát az ember a százhúsz „normális húsételt” evő között, bár engem ez nem izgatott. Csak az, hogy mások miért szólnak bele, ki mit eszik. Ja, a falkaszellem! őket zavarja a különbözőségünk? 

Mirjam másnap azzal kezdte, hogy mivel a part menti borfesztivál színpadán is fellépünk, csak egy nap van, bár  az csak egyperces koreográfia, azért volt elég meló vele. A lányok diliztek, de gyakoroltak. Nem volt nehéz, és kereken egy percig tartott! Térden kellett kezdeni, s ezt 30-40-szer elpróbálni, kis idő múlva kiálltam: a térdemet nem adom, és könnyedén lemondtam az egészről. Kívülről jobban megnéztem, hát semmilyen nem volt még a századik próba után sem. Laikus szemmel nézve mutat, értően nézve már ronda. Na és ide kellett volna karácsonyfás öltözék is, bár akinek nincs, annak is összeválogattak volna, sok lány több váltást is vitt. Aznap Anna is fergeteges órát tartott, meg akarta mutatni, mit tud, ha már nem kapott fellépésre meghívást. Félspárgáját én is hoztam vidáman.

Aznap ebéd után átbuszoztam Hévízre, ha már a Balcsihoz nem lehet odaférni, hűvös is van, a gyógyvíz legalább meleg. A 40 méter mély tóban úszkáltam egy órácskát, hanyatt lebegve néztem az eget. Erről született is egy kis vers később. Kijöttem, felöltözve rohantam a buszhoz, már zuhogott. Keszthelyen is esett, a parti  fellépés ugrott, bár nyolcra földerült az ég, bőven megejthették volna az egyperces előadást, utána még nyilván Mirjam és Anna is föllépett volna. De lusták voltak addigra. Mi a borfesztiválra tódultunk.

A szombati zárón megtapasztaltam, mit jelent teljes díszöltözékben órákig várni a fellépésre. Sokfelé láttam addig hastánc-előadást, láttam a tumultust, ami ezzel járt, nézőként is fárasztó volt. Sokszor egy órával később kezdődött az előadás, az egyes fellépések tolódtak, főleg versenyeken volt így. Lementünk most is már 8 órára a sportpályára, Anna szobatársamat ették a szúnyogok, dühösen csapkodta őket: rád miért nem jönnek? tényleg, gondoltam, nyilván húsmentességem miatt más volt a testem-vérem illata. Nem kellett nekik:-)! Szaladj föl valamiért, amit magadra terítesz, biztattam, de nem mozdult. Ideges lehetett, mert rápirítottam vacsoránál. Mikor a pincér elénk tette a sültcsirkét, szóltam, hogy nekem vega kell, rögtön vissza is vitte, társam azonban beleszólt: ezt nyugodtan megehetted volna. „Miért kell a másik étkezésébe beleszólni? ha megkívánom, megeszem, most nem. Én sosem firtatom, ki mit eszik.” Bocsánatot kért, és nyilván meg is érthette határozott válaszomat. Azt hittem, mivel itthon egy útvonalon jártunk, ő a Wekerlén lakott, én a Havannán, bőven összejöhettünk volna. De én se erőszakoltam.

Kilenc órakor még sehol semmi. Nyolc óta itt ácsorgunk, húztam-halasztottam szükségleteimet, még vicceltünk is, hogy ez gyógyítja az inkontinenciát… a végén már én is fáztam. Tízkor a tábor főkolomposa kezébe vette a mikrofont, de bekonferálásunk helyett azt javasolta, hogy bemelegítésként táncoljunk diszkózenére. Ekkor rohantam el, hogy véget vessek a kínzó szükségnek, de mire két perc múlva visszaértem, épp mi nyitottunk, ketten voltunk nyitótáncosok, kétoldalt ellibegtünk, jöttek a fátylasok, a zene gyorsult, rázások, kígyó, hashullám, beledi. A környékről belátogatók tapsoltak. Jött a többi produkció, jól szórakoztunk, főleg Annán, aki utolsó fellépő volt. Nem az ő zenéje indult, arra próbált improvizálni, de pár perc után leállt és dühösen követelte saját zenéjét. A rendező nem találta, Annát kiverte a veríték, ordítozott velük. Amikor végre megtalálták a számát, már idegesen kezdte. Néztük oldalról, egyemberként szisszentünk fel, azt hittem, káprázik a szemem: egyik melle teljesen kibukott a topból. Reménykedtünk, hogy hátrafordul és visszarakja, de nem érzékelhette, vagy nem tudott kitalálni semmit. Tíz méterről is jól látszott, ahogy mellbimbója meredezik. A helyzet tragikomikus volt, a nézők röhögtek, nekünk szinte fájt a látvány. Naná, hogy nagy tapsot kapott, mi tapsoltuk a legjobban, röhögve: Nagy voltál, klassz voltál! Mondja kijőve: jaj, lányok, a csöcsöm meg kijött! 

Ezután szükségét éreztem egy pohár bornak, ami pocsék volt, ezért egy újabb követte: legalább ártson, hűvös volt. De nem sokáig, mert beindult a tánc, volt mindenféle zene, sokan kívülről jöttek, mi aztán adtunk neki. Körbe álltunk, egy táncos beállt középre, egy-két perc után másik állt a helyére vagy csatlakozott hozzá valaki és párban táncoltak. Kettőig vagy háromig, akkor elég volt, fölmentem, zuhanyoztam, aludtam reggelig. Topánkám talpát itthon alig tudtam levakarni a kosztól, azt hittem, ki kell dobni, de úgy látszik, megérte az árát.

Sok volt a napi nyolc óra, péntek este külön is buliztunk néhány órát, persze tánc közben nem érzi az ember. Vánszorogtam, szívesebben ájultam volna a vászonlepedőre, de ki tudja, mikor tudok ide visszajönni. Bár teljes ellátásra jöttem, csomó különkiadásom miatt a tábor belekerült vagy 55 ezer forintomba. Nem mintha sajnáltam volna.

Keszthelyen a Fő téri templom és végvár melletti sétáló utcából nyílik egy pirinyó utcácska, gyönyörű, fából faragott parasztházban voltak kiállítva a babák. Én régi babakülönlegességekre gondoltam, de csak a népviseleteket mutatták be semleges bábukon, bár némelyik tükrözte a valóságot, olyan vad arca volt, mint igazi parasztasszonyoknak. Kijőve innen meglátok egy táblát: Csigaparlament. Mit sem sejtve bementem, óriási élmény volt, alig 200 forintért, még csodálkoztam is, milyen olcsó a belépő. 28 millió éves pannon-tengeri csigákból ragasztotta drót alapra egy 1924-es születésű asszony, Miksei Ilona, 14 éven keresztül, be is került a Guinness Rekordok könyvébe. Monumentális, 2,5 méter hosszú, egy méter magas, a Parlament mása tökéletes pontosan, apró részletekig kidolgozva. A Panoptikumban Magyarország közel félszáz nagy egyénisége Árpád vezértől kezdve. „Szakrális szubjektumok” – ahogy Hamvas Béla jellemezte volna. Fotóztam is mindegyiket, itthon kiprinteltem, de aztán csak porosodott valahol, tán ma is megvan. De minek.

Vasárnapra megint 40 fok volt, ahogy utazásaim során mindig. A szobából kivertek, de csak déltájban indult az IC. Nem volt kedvem a már amúgy is tökideg Annával és társaságával a váróteremben vircsaftolni, kimentem a parkba. Szobatársamnak ezer forintja maradt, hogy beszálljon valaki benzinköltségébe, egy társa viszi haza őt meg a lányát. A fejem alá tettem a motyómat egy padon, lefekve relaxáltam. A járókelők megnéztek, tán azt hitték, hajléktalan vagyok.

Itthon rögtön megittam két pohár Martinit, és zseniális ötletem támadt: paródiát fogok előadni a hastáncról valahol, valamikor, frenetikus sikerrel. Meg is írtam, de most már sehol nem találom. Hát, tán ez az írás is megteszi.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hastáncos

(Vanna, 2012.09.19 14:09)

Drágám, én láttam, hogy jobb vagy némelyik fiatalnál, de te nem akartál tovább lépni. Persze én majdnem féltékeny voltál, hogy a végén lemosol a színpadról, azért nem biztattalak.