Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Balatonfüredi párbeszédek

2012.05.01

-   Mi az, elromlott a fűtés ebben a szobában? nagyon hideg van!

-   Ne is folytasd, én délután jöttem, azóta sírok – hogy én milyen szép napsütéses szobában voltam a másik szárnyban, ahol megműtöttek… ott sokkal jobb volt, úgyhogy én nem tudom, mi lesz itt velem, én innen hazamegyek.

-   várj, hátha éjszakára fölcsavarják a fűtést…

-   ne reménykedj, mondom, itt mindenki fázik, én is délután óta sírok…

-   Bemutatkoznék – úgy nézem, pont egykorúak vagyunk, ki vagy te, s hol van hazád? … az unokakisöcsém tanítónénije? akkor ismered nővéremet, az ő nagyanyját is, sokszor megy az iskolába.

-   Hogyne ismerném, nagyon jóban vagyunk. Képzeld, én úgy kerülök ide, hogy fájt a mellkasom és elmentem az orvoshoz, de azt mondta, hogy nyugodjak meg és menjek haza.

-   Nem mondod – és?

-   a sógornőmmel bementünk a kórházba, ott azt mondták, hátsófali infarktus, de nem sürgős idejönnöm. Már több hét eltelt, mire megkatétereztek és betették azt a micsodát…

-   stentet…

-   na igen – hát képzeld, majd megpusztultam, ezek nem törődtek semmivel, nem ismerték fel, aztán halasztották, de még nincs vége, kettőt kellett volna betenni, csak nem volt rá pénz …

-   hatszázezer, olvastam az elszámolásban, plusz munkadíj, kórházi napidíj, emelt napi díj, kaja, pia stb. azon vidultam, hogy amennyi tébét életemben fizettem, a végén még vissza is jön …

-   úgyhogy csak sírok már mióta…

-   és úgy könnyebb?

-   hát – na, jön valaki… hozzák a vacsorát

-   erre kíváncsi vagyok, mert a városmajorban nem volt kedvemre való a reggeli meg a vacsora. Na de hát ez… ez sertésmájkrém? viccelnek ezek, nem a hetvenes évek építőtáborában vagyunk… nővérke, itt elég hűvös van, kaphatnánk forró teát?

-   Mit? á, csak egyszer főzünk egy nap…

-   ???

-   figyelj, ezt a ronda sárga műanyag kancsót hozták ide délben, ebben van tea, de már rég kihűlt.

-   Sertésmájkrém – koleszterinmentes legalább? és két szelet száraz kenyér, de azt kétszer is befóliázták. A városmajorban is mindenen több volt a fólia, mint maga az étel. Mondom is a táplálkozási megelégedettséget fölmérő embereknek, hogy a csomagolással meg vagyok elégedve, de ki se bontom a benne lévő felvágottért. Ezt a konzervet se nyitom ki, sose eszem ilyeneket. Különben is mivel nyissam ki? te hoztál konzervnyitót?

-   Nincs és én sem nyitom ki, viszont nekem van kockasajtom – délután bespájzoltam a büfében…

-   Az a másik, amit nem eszem, tudod, mi van benne? egyszer valaki ott járt a gyárban, utána mesélte, hogyan és miből csinálják? én sajtból a legdrágábbak közül egy vékony szeletet veszek negyedévente, nem vagyok sajtos – nem vagyok májkrémes – nem vagyok felvágottas…

-   akkor mit eszel?

-   jó ételeket, el se tudod képzelni, miket lehet még ezeken kívül is enni… például a városmajorban egyszer adtak két kanál tejfölös túrót, na az például igen, az ennivaló.

-   Hát ez van, én azért eszem, mert enni kell…

-   tényleg? ide a kockasajttal, egyet azért túlélek, kenyér nélkül, sok narancslével lenyomtatva. Szerencse, hogy a városmajorban ebéd utánról ezt a nagyon fincsi túrós batyut eltettem, hátha éjfélig országjárok a betegszállítókkal.

-   Mikor indultatok el?

-   Déli egykor megettem az ebédet, kimentem a mosdóba, mire visszajöttem, vártak. Becuccoltak egy elegáns mikrobuszba, és nekivágtunk. Székesfehérvárig csak én voltam utas, azt gondoltam, de jó lenne, ha senkit nem kéne már fölszedniük, háromra Füreden lennénk, még tán fürödhetnék is a Balcsiban.

-   Ilyenkor?

-   Képzeletben mindenkor lehet fürdeni, nem? persze a kikötőnél be se lehet menni a tóba, a strandok még nem nyitottak ki. És épp itt előttünk parképítés van, folyton száll a por.

-   És hogy volt aztán az utazás?

-   Három embert hoztak ki a székesfehérvári kórházból, mellém ültettek egy féllábú férfit, aki egyfolytában a történetét mesélte, két nőt pedig hátulra, na azok is a történeteiket mesélték, de azt legalább nem hallottam.

-   Akkor jól telt az idő, biztos te is meséltél…

-   mindenki a sajátját mondta, én meg nem szeretem fölemlegetni, mi hogy volt. Zötykölődtünk Szabadszállásra, onnan egy kis faluba, háromnegyed ötre értünk ide. De Füredről mindig olyan hírek keringtek, hogy micsoda úri hely, végtelen ellátás… hát sosem sejtettem, hogy ilyen szituációban leszek én is itt… mikor mondta a főorvos, azt hittem, tényleg megkapok mindent, ami szükséges. Aztán mi van? a szoba jéghideg, az ablak északra néz – tényleg, mi lehet ott az a vár-mellvédszerűség, járkálnak is ott…

-   menjünk át rajta, ott van a honvédség épülete, arra én is kíváncsi vagyok. A szobakulcsot föl kell akasztani a nővérszobában a falra, ha kimegyünk a szobából.

-   Komoly? kifigyeli valaki, mikor távozunk, már viheti is a kulcsot, a nővér nem őrzi…

-   … igen, történtek lopások, ezért a nővérek azt tanácsolták, hogy értéket, pénzt zárjuk be a szekrénybe, annak a kulcsát magunkkal vihetjük. Vagy leadhatjuk az értékeket a központi széfbe, de macerás onnan folyton kikérni.

-   Jó ötlet, gyerünk! A két ürgétől kérdezzük meg, tényleg ott vagyunk-e, ahova jöttünk.

-   Miért, hova jöttünk? ja, a honvédékhez.

-   Jó napot kívánok! tényleg ez itt az a…(egész jóképű mindkettő, kár, hogy betegek, így nem vevők a mi jóképünkre.)

-   Jó napot, jó napot! az, az, jöjjenek csak be, nézzenek körül.

-   Ez disznóság, itt meleg van még a bejáratnál is… gyönyörű függönyök a folyosó ablakán, kárpitozott székek stb. (Hogy milyenek a szobák, azt nem kérdezzük, hátha meg akarják mutatni).

-   Bizony, itt fűtik még a folyosót is.

-   Maguk honvédek?

-   Á… – csak mikor hirtelen betegek lettünk, pont a honvédkórház volt az ügyeletes, oda vittek, onnan meg egyenesen ide. Úgyhogy itt elég jó.

-   Azt elhiszem – és a kaja?

-   meg lehet enni…

-   Hát, irigyeljük magukat, az már biztos!

-   jöjjenek át máskor is!

-   Naná –

(el)

-   Micsoda piszokság, nem? hogy én miért nem akkor lettem rosszul, mikor a honvédék ügyeltek… most megint sírhatok…

-   Ne sírj, a legjobb, ha elfogadjuk a helyzetet, aztán holnap szólunk, hogy megyünk haza. Szépen átcuccolunk egy hajóval Siófokra, csak a cugehőrrel lesz némi gond. Sétáljunk egy kicsit a parton, rég láttam a Balatont.

-   Hát, én nem is tudom, nem kéne pihenni?

-   Mit akarsz kipihenni? a honvédeket?

-   Nem is honvédek.

-   Na ugye, milyen szép a Balaton, szikráznak a hullámok a napsütésben… De te se jársz le a partra sűrűn, ugye? aki a víz mellett lakik, szinte sose jár le, az én nővérem is csak akkor, ha ott vagyok és nyüstölöm, akkor pótolja az egész évi hiányt.

-   De, én le szoktam menni a strandra elég sokszor.

-   Őrület, mennyi kacsa! ezek már a parkot is elözönlötték és nem félnek tőlünk, nem szaladnak el, akár meg is foghatnánk – micsoda színárnyalataik vannak, lilában meg kékben…

-   Üljünk le itt kicsit a padra, jó? de ne maradjunk soká, mert elég hideg van, a szél is fúj…  

-   Víz mellett mindig. De ennek a hidegnek legalább van értelme, én inkább itt fáznék még egy kicsit, a szobában ráérek később is fázni.

(fönt)

-   Nem baj, ha én fürdök előbb?

-   Menj csak nyugodtan, én fölhívom a lányomat, nővéremet meg a barátnőimet, hogy hívhatnak ezen a falra szerelt telefonon – kár, hogy mi innen nem hívhatjuk őket.

-   Na, kész vagyok, ugye nem voltam sokáig bent? sajnos, kicsit kicsapott a víz a kádból, de nem volt mivel feltörölnöm, majd vigyázz, ha bemész.

-   Jó. (Jézus, nem is kicsit, úszik a fürdőszoba. Azt hiszem, holnap én fürdöm előbb.) Mi van ide írva? a melegvíz érték, takarékoskodjunk vele – én otthon sem úszkálok.

-   Na, vigyáztál, nem csúsztál el?

-   á, nem, de tényleg kiment kicsit a víz… nekem van egy trükköm, a kádban befelé, magamra tartom a zuhanyrózsát, nem fordítva.

-   elnézést még egyszer…

(kopognak)

-   Gyere be, na de gyere be, nem zavarsz? ugye, téged sem zavar az Ella?

-   Dehogy, csak nyugodtan jöjjön, fél szoba a tiéd…

-   Csak megbeszéljük, mikor lesz az imateremben a mise és kicsit imádkozunk, de ugye tényleg nem zavar? De ha akarsz, te is velünk imádkozhatsz, nem tudom, vallásos vagy-e vagy nem.

-   Én ezt másként szoktam elintézni, csak nyugodtan imádkozzatok, oda se figyelek.

(Ella el)

-   Jaj, ugye, nem baj – nem baj, ha mondok még egy imát, kettőnkért?

-   Nyugodtan, engem nem zavar…

-   Lefekvésnél meg elmesélem neked a Szent Pál történetét.

-   Jaj, alig várom, nagyon érdekel a Szent Pál fordulása, tényleg.

-   Na szóval, az úgy volt, hogy…

-   Ez nagyon szép volt, akkor most már aludjunk, jó éjszakát!

(hajnal)

-   Csak nem ébresztettelek föl? én otthon is nagyon korán fekszem, korán is kelek…

-   Csak nyugodtan, én attól én egészen jól tudok feküdni, igaz, hogy már rég nem alszom, de…

-   Csak szólj nyugodtan!

-   Szólhatok? mi ez a borzalmas szag, ami a fürdőszobából jön veled együtt?

-   Ezt a Fa dezodort a sógornőm vette, úgyhogy ezt kell használnom…

-   Na de ez borzasztóan belejön ám az ember orrába, szájába, mindenébe és ki se megy egész nap a szobából, én meg allegóriás vagyok az ilyenekre.

-   Megértem, a férjem se szerette, mindig rám szólt, hogy ne használjam, mert nem bírja.

-   Na hát én sem bírom.

-   Jaj, hát ne haragudj, tényleg sajnálom – nem is lenne szükséges, van stiftem is. Különben meg ez nem az a veszélyes gáz, ami az ózont is károsítja –

-   Elég ha engem károsít. Tényleg jobb lenne a stiftet használnod, mert nem akar kimenni a szag.

(másnap hajnal, ajtócsapkodásra, lépésekre ébredek)

-   Mi ez a szörnyű szag megint?

-   Jaj, tényleg érzed? direkt kimentem a folyosóra befújni magam, hát nem gondoltam, hogy …

-   hogy veled abszolút visszajön a szag, mivel magadra fújtad…

-   ne haragudj, elnézést, többé tényleg nem fogom használni, van a stiftem.

-   Akkor tényleg használd azt, kérlek, ezt pedig spájzold el otthonra. Ámbár otthon a férjed…

-   Nem, sajnos, nekem meghalt a férjem (ismét sír)…

-   Részvétem. Mostanában?

-   Nem, már tizenhárom éve, szintén infarktusban. Este fájt neki a mellkasa, reggelre meghalt.

(vizit)

-   Jaj, doktor úr, én már mióta sírok, hogy nekem milyen jó helyem volt abban a napfényes szobában, amikor műtöttek, tudja…

-   Van valami fájdalma, rossz érzése, problémája?

-   Hát tudja, hogy nekem ott a siófoki orvosok nem vették észre először, aztán mikor mégis észrevették, akkor meg azt kérdezték, hogy-hogy nem vette észre az előző orvos. És amikor mégis elküldtek ide műtésre, akkor meg azt mondták, hogy nem sürgős, ráér, ráadásul csak egy izét raktak be, mert hogy nincs többre pénz, mondja, lehet ezt csinálni velem, aztán itt is egyfolytában sírok, kapok valami kezelést?

-   Holnap reggel 7.45-kor menjen le tornára. És masszázst is kiírunk. (Hozzám) És maga hogy érzi magát?

-   Jól, semmi problémám, leszámítva, hogy fázom. Ja, és fáj a vállam kicsit.

-   Maga is megy tornázni, kell a mozgás. És írunk egy Didinamic fizikoterápiás kezelést.

(Orvos ki)

-   Mi van, már megint sírsz?

-   Hát itt abszolút – én megyek haza, itt nem foglalkoznak velem… meg se hallgatja az embert.

-   Az orvos nem arra való, hogy történeteket hallgasson, nem pszichológus, megvizsgált, előírt, ez a dolga. Gyere, mindjárt ebéd, előtte lemegyünk időpontot kérni a masszázsra.

(lent)

-   Jaj, nem hoztam a kezelőlapot, most mit csináljak?

-   Még visszamehetsz érte, van elég idő ebédig.

-   Nem, majd szólok… (a nő kezelőlap nélkül is beoszt, időre)

(ebéd, 26-os asztal, 2-es és 3-as szék. Nem is nézzük a számozást, csak később derül ki, az ételválasztásnál fontos: hát én nem is ezt rendeltem – én sem! cserélünk)

-   Jó napot kívánok! (egy öreg sovány és egy kevésbé öreg, nagyhasú pasi az asztaltárs) mi az ebéd?

-   Erre mondja a rossz vicc, hogy valamit visz a víz. Talán a második fogás jobb lesz.

-   Én mindent megeszek (legalább ez legyen).

-   (jó neked) Hát, én is megeszem – a felét, de nem ízlik, máris jóllaktam. Különben sem szabad egyszerre sokat ennem, árt a szépségemnek, amúgy meg itt fogyni kell.

-   Én már fogytam is (asztaltárs), mióta itt vagyok, 6 kilót.

-   Tényleg? (milyen lehetett?)

(sovány férfi belapátol, az utolsó falatokkal a szájában elrohan – ez mindig ezt csinálja, megőrülnek tőle otthon, mondja nagyhas. Hát istenem, nem szereti a társaságot.)

-   nem érdekes, fő, hogy köszönt…

-   Mindig ilyen szokott lenni az étel?

-   én mindent megeszek, ne maradjon…

(azt látom, két-három tányér leves, második fogáshoz plusz kenyerek)

-   (szobatársam) én is kérek kenyeret, mert látom, most nem raktak.

-   a krumplihoz?

-   mindenhez eszem kenyeret, így szoktam, sőt viszek is föl, kevés nekem két szelet vacsorára…

-   (haspók) ja, én is, kell a kenyér az embernek…

-   Meleg vacsora, olvasom a kezelőlap csücskében: hétfő, szerda, csütörtök. Jó szokott lenni?

-   mindig valami főzelék van, de meg lehet enni - a többi napokon a szobába hozzák…

-   a májkrémet?

-   Néha felvágott van… vagy kockasajt…

-   hideg teával – ezt már ismerjük tegnapról.

(ebéd után)

-   Most mit csinálunk? Ki van írva fél 2-re valami agymosás, dietetikai tanácsadás címen. Na erre megyünk! utána? Fél 4-kor is előadás, valami pszichomóka. Hurrá! Más?

-   (Én) Van itt könyvtár is, előadás előtt benézek valami olvasni valóért, mert csak három könyvet hoztam magammal, attól tartok, kevés lesz. Jössz?

-   Á, nekem nincs türelmem olvasgatni – úgyis hazamegyek, itt semmi kezelés nem lesz… egyébként hoztam én is könyvet, a Jákob zsoltárait.

-   Igen, láttam, már reggel 6-kor is azt olvastad az asztalnál, felöltözve – nem fáztál?

-   De, azért bújtam újra be az ágyba (ruhástul…)

-   Én meg hiába mentem szerdán délután a könyvtárba, már bezárt és csak jövő hétfőn lesz ismét nyitva. De akkor miért van kiírva a csütörtök is?:-(

(előadás után)

-   Na… azt eddig is tudtuk, hogy a disznóban sok a koleszterin, nekem évtizedek óta nem szerepel az étlapomon. És ki mondta, hogy a csirkemáj meg a libazsír koleszterinmentes? hazamegyek, és megölöm… én eddig is kilószám ettem a gyümölcsöt meg a zöldséget meg az ilyen-olyan kenyereket, literszámra ittam a clearwatert, a teát meg a mindent. Úgy látszik, nem szabad túlzásba vinni… hiába ajánlják a vörösbort a jó koleszterinszint emelésére, én kihagyom, a gyomromra nem lenne jó. Á… ki lehet itt okos? és mi az, hogy kétujjnyi vörösbor a nőknek, de nem függőlegesen belenyújtva mérni … megromlik a vörösbor, mire elfogy.

-   Elmegyünk a másik előadásra? ha ide van írva…

-   Ja, mindjárt kezdődik… a stresszről lesz szó.

-   Azt hiszem, eléggé ismerem ezt a témát, kíváncsi vagyok, mi újat mond ez a helyes nőci. Szóval ne idegeskedjünk semmi miatt és egyáltalán ne is foglalkozzunk olyasmivel, ami stresszes. Akkor a legjobb otthon maradni - ki se nyitjuk az ajtót, a tévét meg pláne, a telefont pedig ne vegyük föl. Pont elég, hogy a hatodikon a gyerekek mindenesti futóedzést tartanak klumpában. Ámbár ez kiváló alkalom a mozgásra, el lehet menni sétálni, akkor csak arra kell vigyázni, hogy ne üssön el a járdára fölrobogó autó, meg hogy a pitbullokat kikerüljem.

-   Nekem főleg, a gyerekek miatt, hát a pedagógus szakma eleve egy rizikófaktor…

-   én meg csak ülök a szerkesztőségben, általában szép képeket meg ábrákat nézünk „tévén”, mindenki halkan, óvatosan beszél, udvarias, elégedett, minden tökéletesen klappol, gond egy szál se, a munka is elvégzi önmagát. Csak és kizárólag szórakozásként, a jó társaság miatt járunk be, csupa öröm és vidámság az élet, a pénz csak dől be az ajtón, semmit nem kell érte csinálni…

-   de alig várom, hogy bemenjek az iskolába, itt csak sírok, anyukám meg otthon sír, mi lesz ővele, ha én meghalok… ha hazakerülök, másnap megyek dolgozni, meg a templomban is várnak. Itt semmi nincs, nem törődnek velünk, senkit nem érdekel, hogy vagyok, mi történt, hogy történt…

-   Azért biztosan elmesélted már sokszor, nem?

-   Hát igen, de van aki alig akarja meghallgatni, mindjárt a sajátját kezdi mesélni, mintha az súlyosabb lenne, mint az enyém.

-   Holnap megyünk tornára, aztán masszázs, délután előadások – nem elég tennivaló? sétára nem is jut idő, pedig sétálni is kellene, nem is keveset.

-   Majd kijövök ide a térre, itt szoktak a többiek is ülni a padokon…

-   Ebben a porfelhőben, a tűző napra? tényleg itt ülnek, nem tudom, hogy bírják kalap nélkül egész délután. A parkrendező munkagépeket is kerülgetni kell, balesetveszélyes. Az erdőbe meg a partra kell sétálni, én indulok is.

-   Jó, akkor egy kicsit elmegyek veled, de ha elfáradok,

-   akkor majd leülünk…

-   Jó neked, te sose fáradsz el?

-   Mitől? Ez nem séta, csak vánszorgás. Legalább a sarokig menjünk még el, mögötte ott az erdő, jó a levegő, a madarak csiripelnek, csönd van, pad van, megnézzük az első kőszínház maradványait.  

-   Akkor hadd meséljem el neked, mit mondott a jeruzsálemi asszonynak Jézus… már tegnap is folyton akartam valakinek mesélni, de mindig hirtelen eltűnnek.

-   Talán nem mindenki szereti az ilyet. De úgyis el akarod mesélni, én meghallgatom szívesen.

(meséli)

-   Nem ülünk le? akkor mesélném tovább…

-   Máris? ott egy pad, gyerünk.

-   De ne maradjunk soká, mert én …

-   Nyugodtan visszamehetsz, én elüldögélek még egy kicsit.

-   De 6-kor vacsora, ne felejtsd el!

(este)

-   Mi van, tökfőzelék? ez az, amit nem szeretek a májkrém meg a kockasajt meg a felvágott után. A fasírtot megkóstolom, de szólok, hogy ne rakják a tökbe, mert akkor azt sem.

-   (asztaltárs) Na látom, van, aki válogat. Itt mindent meg kell enni!

-   KELL? hadd ne kelljen már, ha nem szeretem…

-   Nekem meg kell ennem, 120 kiló vagyok, a súlyomhoz enni kell.

-   Én fordítva csinálnám…

-   ???

-   Ha ennyi lennék, kevesebbet ennék. Ez a fasírt? tele génkezelt szójával, húst ez sose látott; lenyomtatom egy kis korpás kenyérrel, de az is milyen száraz!

-   Van itt ilyen nagyon barna kenyér is!

-   A dietetikus szerint az nem igazi, a malátától barna, tudod, hogy színezik. Persze a maláta attól még egészséges. Én már jól kiokosodtam itt – azt mondta a nővér, hogy a korpás után legalább három pohár vizet kell inni, különben hatalmas bélgörcseid lesznek.

-   Én nem szokok sok vizet inni, mindig elfelejtem.

-   Majd a gyomrod emlékeztet. Én megyek a boltba, valami ehető után nézek. De milyen bolt ez? itt semmit sem kapni, szerencse, hogy itt ez a házinak írt hecsedli. Elég három hétre pótlásnak, vajat is veszek, nem érdekel, hogy koleszterinképző, nem kenyeres vajat akarok enni, hanem vajas kenyeret. A margarint gyerekkorom óta utálom, amúgy rákkeltő is, tehát valószínűleg ösztönből. A gyümölcs az óperencián túlról jön, televegyszerezik, hogy elálljon, nézd, még ki is írják, hogy jól megmosni vagy meghámozni – de a magyar paradicsommal is baj van, eláll két hónapig, ki tudja, milyen génkezelésen esett át, amíg sikerült ilyen keményre gyártani. Az ember inkább ne járjon táplálkozási tanfolyamokra, mert megbolondul, mit egyen, mit ne egyen. Azt mondta a dietetikus, együnk magyar almát, az valamennyire megbízható. Van itt is, ide van írva, származási hely: Magyarország. Ne mondja senki, hogy ez magyar földön termett októberben, mert úgy néz ki, mintha tegnap szedték volna. Mint a porcelán, olyan sima és kemény, pedig már április van, hát milyen pincében vagy padláson állt volna így el? – Valami üdítő is kell meg ásványvíz, ez a teának mondott szörnyű lila lötty, amit minden étkezéshez kapunk, ihatatlan.

-   Hát mit lehet csinálni? én elmegyek a misére.

-   Minek a télikabát?

-   Mikor egy hete otthonról indultam, hűvös volt, de legalább a kerektemplomban nem fázok föl.

-   Aha, én csak beléptem, már a csontomig hatolt a jó kis hideg. Jó szórakozást!

-   Hát, neked bizonyára jobb lesz a séta, mint nekem, de én már csak így…

-   Miért lenne nekem jobb? én is járok templomba, ha mise van, még bele is hallgatok, mikor nézegetem a berendezést. De most nincs kabátom … estig viszlát! - mire hazajössz, megfürdök, meg lehet nézni, milyen ügyes voltam.

-   Nahát, tényleg, teljesen száraz a padló. Mindig tanulok tőled valamit. Jaj, nem is tudok fürdeni, szól a telefon, biztos anyu keres. Csókolom! üvölt a telefonba és nemcsak a köszöntést, hanem tovább is. Ajkamra tett mutatóujjal, fülemre szorított kézzel jelzek, de nem használ)

-   Akkor én megyek is a partra addig olvasni.

(Egy óra múlva jövök vissza. A szobától harminc méterre tisztán hallom, amint a telefonba kiabál: itt senki nem törődik velem, disznóság, hogy kibabráltak velem az orvosok … benyitok az ajtón)

-   Te ne haragudj, de kint is mindent hallani…

-   Miiii? nem hallom!

-   Édesanyád?

-   Nem, most a kolléganőm volt.

-   És ő is rosszul hall?

-   Nem, csak én nem érzékelem, ők mennyire hallják, amit én mondok.

-   Hidd el, hogy hallják, és nem kellene az egész kórháznak tudnia, hogy te miket telefonálsz.

-   Jaj, hát sose tanulom meg, de csak szóljál!

-   Tegnap már szóltam és meg is beszéltük.

-   Igen, de nem érzékelem… legközelebbre biztosan megtanulom. Mondtam anyukámnak, hogy inkább reggel telefonáljon, mert esetleg téged is hívhat valaki.

-   Aha, jó ötlet! Jó éjszakát!

(Hajnali fél 7, szól a telefon – susog a telefonba: anyuka? csókolom… integetek, hogy nem kell átesni a ló másik oldalára, de csak tovább suttog, végig.)

-   Hát, igazad volt, így is hallotta!

-   Mikor megyünk tornázni? háromnegyed 8-ra? akkor ráérek negyed 8-kor kikelni.

-   De ugye nem keltettelek föl? mert azt sajnálnám… én ugyanis koránkelő vagyok.

-   Á, már rég fönn voltam!

(fél 6 óta ötször ment a fürdőszobába, háromszor a szobából és vissza: tizenhat ajtócsapás; négyszer nyomta meg a vécé csapját. Kétszer visszabújt az ágyba kabátostól, háromszor ült oda az asztalhoz a zsoltároskönyvhöz. Hatkor bejött Ella, az imádságostársa, félhangosan imádkoztak, de előbb megkérdezett engem is, hogy nem baj-e. Amikor az kiment, elharsogott egy jó kemény almát, később egy szelet tegnapi kenyeret, félig nyitott szájjal.)

-   Na ugye, milyen jó volt a torna, mehetünk reggelizni (bevágom a táskába a vajat meg a lekvárt).

-   (haspók asztaltárs) Látom, hozott magával pótlást…

Bicskájával előttem hadonászik, elveszi a tányéromról az érintetlen zöldborsós parizert: ne hagyjuk itt ezeknek. Másnap már az étkezés elején fölajánlom szobatársnőmnek. Másik este, emlékezve szalmonella-mérgezésemre, a hamvába hótt virsliket osztom szét. Másik este sonka van vacsorára, az egyik szelet valahogy lemegy a vajas kenyérrel, de hogy a sonkák miből vannak, gumiból? a másik szelettel útra kelek, a külső mellvédről hajítom le egy kövér fekete cicusnak, aki lesben állhatott, mert ahogy a füvön landol az étel, odaugrik. A leletet szagolja, fölnéz rám, megegye, ne egye, körüljárja, végül elszántan beleharap, de a háta megborsódzik.

(másnap a fizikoterápiánál)

-   Te, nekem nincs is kiírva ez a dédé-kezelés, pedig időpontot is kértem rá, az orvos nekem miért nem írta ki, csak neked?

-   Mert nem kértél ilyen kezelést, nem mondtad, hogy a hátad fáj.

-   Gondolhatta volna… De kipróbálhatom, miért ne? (beszalad a rendelőbe fölíratni)

(a kezelés alatt, a másik ágyon fekve hallom)

-   Juj, köszönöm, nekem ennyi elég is, a másik vállamra már ne, nagyon hideg, vizes meg szúr is, nem fog ez engem megrázni?

(Kint, nekem)

-   Hát, már megbántam, hogy ennyire akartam, nem jó ez, belátom. A masszázs az igen, egy fiatal fiú csinálja és mindig mondja, hogy szóljak, ha fáj vagy nem jó…, de nagyon finoman csinálja ám… te nem kértél fiút, ugye? hát nem szereted.

-   Én jobban bíztam ebben a kövér nőben, nem is csalódtam.

-   Szerinted menjek fodrászhoz hajat mosatni? nem merek a szobában, hátha megfázom, te mersz? Mennyiért mosná meg, nem kéne mást csinálni, csak mosni.

-   Fogalmam sincs, ezt tőle kell kérdezni.

(később)

-   Figyelj, beírattam magam 11 órára.

-   Mire jön a vizit, bőven kész is leszel.

-   És ha mégse? visszamegyek, előbbre iratom magam. De nem, mégse. Most mondja ez a nő, 1700 forint a hajvágás. Pedig nekem épp csak meg kell mosni és megszárítani.

-   Én a magamét ingyen mosom a kádban és megszárítom a törölközővel este, vagy akár ki is mehetek, megszárad ebben a kánikulában.

-   Én nem, én nem merem, biztos megfáznék. Nem hoztál hajszárítót? én nem ide készültem.

-   Hát hova?

-   Azt hittem, csak belém dugják ezt az izét, szűrőt, aztán mehetek is haza, ki gondolta, hogy itt fognak három hétre. Úgy hozattam később ruhákat is, de elfelejtettem a hajszárítót is kérni.

-   Kérdezd meg a szobákban, kinek van szárítója.

-   Nem, mégis lemegyek a fodrászhoz legalább az árat megkérdezni.

Megyek a kozmetikába, szemfestésre. Szobatársam jön egy perc múlva sugárzó arccal, félretolja a kozmetikust, aki épp a fél szememet festi: csak meg akarom mondani: képzeld, ezerért megcsinálja, fél óra múlva! Jó. Végzek, fölmegyek, be a szobába. Ül az ágy szélén.

-   Hát, mégse mentem le, meggondoltam, leszaladtam lemondani. Különben mindjárt vizit lesz.

-   Aha.

-   Hogy vannak a hölgyek? (hozzám: van otthon biciklije? mondom, van, de nem teszem hozzá, hogy csak egyszer ültem rajta)

-   Holnap mehetnek biciklizni reggel 7 órára, utána a szokásos torna is kell.

(Ebédnél odajön egy kövér, egyfogú nő, friss rövid frizurával, három kiló vastag aranylánc a csillogó lüszterpulóveren, fülbevalók, gyűrűk, könyékig karkötők aranyból, rózsakőből, mifenéből. Sugárzik.)

-   Tegnap voltam táncterápián, isteni! (egyfogú később közhírré teszi: ha ő itt végez, az egész orvostársaságot meghívja kerti partyra – aha, a fogorvost is, remélem)

-   Akkor menjünk mi is táncolni, jó?

-   Menjünk, persze.

(Másnap a vizitnél ő szól, az orvos ráíratja a kezelőlapra: mozogjunk csak minél többet!)

-   Doktor úr, én úgy mennék már haza, itt folyton csak sírok, hát otthon anyám egyedül van meg a kutya is, nem lehetne-e… visszajönnék két hét múlva, ha muszáj.

-   Higgye el, szüksége van erre a három hétre, meg a kórháznak is a pénzre, amit kap. Már félünk, hogy jövőre nem kapjuk meg a támogatást.

-   De én akkor is mennék.

-   Jó, beszélek a főorvossal.

(Táncterápia, pont a vizit idején.)

-   Te, én mégse megyek, jön a vizit.

-   Nyugodtan gyere, a nővérek majd szólnak az orvosnak, hogy ott vagyunk, ha meg velünk gond van, bármikor mehetünk a rendelőbe. Végül is te szerettél volna annyira menni, nekem eszembe se jutott, bár én is jónak tartom, eggyel több mozgás, csak jó lehet.

-   Nem, nem, mert mit szól az orvos?

-   Ő írta ki, nem? és tudta, mikor tartják. Az elsőre nem tudtunk menni, mert már folyt, amikor az orvossal beszélted.

-   Majd elmeséled, milyen volt!

-   Egy táncon mit lehet mesélni? Nagyon jó volt, kár, hogy nem jöttél! Az angol keringő alaplépéseit csináltuk fél óráig, volt, aki még utána se tudta. Szerencse, hogy én jártam tánciskolába.

(ebéd – mi ez az érdekes? nagy halom zelleres-almás saláta (ez lesz a Waldorf), Stefánia-szelet van mellette. –

(asztaltársak gyanúsan nézegetik: ha tudom, hogy ez, mást rendelek. A Stefánia az előző fasírthoz hasonló, szobatársnőm elfogadja, nekem bőven elég a hatalmas adag köret, és tényleg isteni!)

-   Most megyek kicsit sétálni, fél 2-kor a szokásos dietetikai tanácsadás.

-   Lesz valami pszichológia is, körbe-ülés, azt mondták, lehet menni, habár nekünk ez nincs kiírva.

-   Jó, megnézhetjük! de már kezdődik, pont annyi van (átrohanok).

-   Mindjárt megyek én is.

Bemegyek a terembe, körben székek, találok két helyet szemben. Épphogy elkezdődött, a pszichológusnő kérdésére körbejár a téma: ki mennyire határozta el magában, hogy leszokik, százalék-értéket kell mondani. Mondják is, 20 százalék, 50 százalék stb. A másik kérdés: otthon a családban mi a helyzet a dohányzással, ha a többiek nem dohányoznak, mit szólnak stb. Jönnek a válaszok, sorban. Kapcsolok, hogy ez a dohányosok félórája, nekem erre nem kell jönnöm. Épp föl akarok állni, hogy kimegyek, amikor szobatársnőm beront és leül mellettem. Akarom mondani, hogy ne, de már jelentkezik is, meg sem várva a pszichológusnőt, süvölti: nekem csak azt mondják meg, hogy én sose voltam bagós, se ivós meg kocsmás, mint itt mindenki, miért kerültem ide?

-   És most akarja elkezdeni? (kérdezi a pszichológus, mindenki nevet)

-   ???

-   Mondom, menjünk, ez itt a dohányosok tanácsadása.

-   Én, ha már leültem, itt maradok! (sietek ki a teremből - magában mérgelődve ő is indul)

-   Hát, megint megbántam, hogy nem gondolkoztam előre, sajnálom.

-   Ezért jobb időben itt lenni, már az elején megtudtuk volna a valóságot. Elmegyek sétálni.

-          

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Infarktusoshoz

(Zalán, 2012.09.06 14:30)

Izabellem, ez most be van fejezve?