Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Ipolytarnóci sámánfesztivál 2001

Életem egyik fantasztikus élménye volt a címben szereplő performansz.
Előszóként: K. Jóska nevű költő-újságíró kollégám vitt el oda, aki enyhén szólva tehetségtelen újságírása mellett nem mindennapi dolgokkal foglalkozott. Verseket írt a Napút című folyóiratba, egyéb antológiákba (jóval később hozzám is). Göncz Árpádtól lovagkeresztet (vagy becsületrendet, nem emlékszem) kapott. A kilencvenes évek közepe táján jelent meg új kollégaként. Nem volt túl kellemes ember, döngő léptekkel, vehemensen járkált, a teakonyha mosogója fölött zabált (igen, zabált!), teleszórt kenyérmorzsával mindent. Amúgy a kollégáknak a robotfordítás közben üdítő volt, hogy mindig kellett valakin köszörüljék a nyelvüket. Rajtam köszörülték, mert mindig kinyitottam a számat, ha valami nem stimmelt. Jóska egy idő után, nyilván a közös irodalmi érdeklődés miatt, s mert én mindig azt karoltam fel, akit mindenki utált, bennem talált megértő kollégára, szinte barátra. A rovatszerkesztő is glosszákat írt az ÉS-be, azonnal hozta mutatni, Jóska ha végzett a heti egy cikk megírásával, csak a verseit írta a gépen, majd ahogy eggyel végzett, nyomtatta ki és rohanvást hozta, igaz, másnak is osztogatta - rajtam kívül senki nem olvasta el. Tetszettek a versei, később a könyve, ugyan később olvasva már teljesen zagyvának találtam és egy könyvszállítmánnyal elküldtem valahová. Verseit nem véletlenül ismerték el, de annyira azért nem, amennyire ő szerette volna, emiatt sokszor depressziós volt, csapkodott, folyton elrontotta a számítógépet, a printert, egyáltalán mindenféle műszert, elektronikus készüléket. Egy mozdulattal eltüntette, amit addig írt, szentségelt, mentem hozzá, egy mozdulattal visszaraktam, akkor el volt bűvölve, pedig semmiség, mutattam neki, a vissza-nyíllal jó sok részlet visszaállítható, de nem tanulta meg. Néha rendetlen, sőt büdös is volt, néha tiszta, ápolt, ez mindig attól függött, hogy aktuális feleségével  éppen kibékült-e vagy külön költözött pomázi házába. Egy idő után én is megmutattam nekik egy-két versemet, biztattak a folytatásra, de hogy segített volna, hogy beajánlott volna a Napút szerkesztőjének, azt már nem. Szenvedj meg te is a költészetedért, mondogatta. Feladatokat adott, egyszer például írjak csupa A betűvel verset. Ez tetszett, fél óra leforgása után küldtem is át emailben a kész verset. Jött utánam a konyhába ragyogó pofával, hogy milyen jó. De rögvest átírta és fél óra múlva megmutatta, arra megsértődtem, hogy akkor az már nem az én versem. Elmagyarázta, jó a vers, csak óvatosan kell bánni a jelzőkkel. Később én is megláttam a hibákat, s hogy a kevesebb sokszor több. Az én versem címe ilyesmi volt, tavasz a vadalmafa alatt vagy hasonló. Ebből sokat húzott, de saját verseként úgy közöltette, hogy a cím után hozzáírta "Huszka E. ihletésére" (a szerkesztőség nem tudta, hogy internetes társaságokban, fórumokon Isabel vagyok). Írtunk aztán eszperentében, versenyeztünk, kié jobb. Már az ő tudta nélkül, de "Ö" betűvel is írtam verset, de azt nem mutattam meg neki, és a Tó és a Hajnal után hiába sertepertélt, hogy a többi versemet is szeretné látni. Megmakacsoltam magam - nem, mert akkor a lelkembe látnál - ezt elismerte.
                  Akkoriban írtam a Tudósítóba két-három cikket a Rácfürdőbeli sportolási lehetőségekről. A szerkesztő egy tollvonás javítás nélkül küldte a nyomdába. Később pénzért az egész újságot én tördeltem be, mondtam a főnöknek, inkább nekem adjanak valamennyi pénzt érte, mint a nyomdának kétszer annyit. A kollégák nemigen vették a fáradságot, hogy odanyomjanak egy gratuláló szót, és mikor 2003-ban a Természetbúvárban is megjelent két oldalon egy környezetvédő cikkem, hiába osztogattam körbe a magazint, senki nem reagált rá, nyilván egyik sem olvasta el. A Tudósító olvasószerkesztője nem sokkal később rákban meghalt, a havilap átmenetileg megszűnt, majd megszűnt a Rácfürdő is, ahova aerobikon kívül szaunázni és a törökfürdőbe is jártunk a női napokon. Eleinte a lányok is jöttek, Judit később aerobikedzővé képeztette ki magát és a Nemzeti Stadionban tartott edzéseket.
                Jóskával a barátságunk jelentősen ingadozott, egy ordenáré megjegyzése miatt megutáltam, sok hónapig átnéztem rajta. Mikor a rovatszerkesztő szabadságra ment és rám bízta a bulletin kezelését (melyet a cikkíráson kívül amúgy is én csináltam elejétől a nyomdába adásig, még lektoráltam is, a "kisfőnök" szabadsága alatt kissé átjavítottam Jóska jó néhány mondatát. Jött, hogy micsoda dolog "őt átírni". Mondom neki, hiszen egyrészt slampos, másrészt magyartalan és összefüggéstelen az egész cikk, nézze már meg, olvassa el. Dühöngve elrobogott. Később megenyhült, akkor írtam A tó című verset, átküldtem neki az Intraneten (belső internet). A következő héten nem jött be, szabadságot kért. Később mesélte, muszáj volt megemésztenie a vers tartalmát. Erős depresszív hangulathullámok jellemezték, mert a cikkeit a rovatszerkesztőnek minden egyes alkalommal totálisan át kellett írnia, annyira rossz volt. Ő tiltakozott, hogy miért nem lehet "szárnyalni", irodalmasítani a száraz cikkeket, és nem értette, hogy nem irodalmi jellegű írásokat várnak tőlünk a követségeken, hanem szimpla tényeket. De, ahogy fent említettem, mindig kellett valami, ami a munka unalmát enyhíti, hetekig azon röhögtek, hogy mikor a Mátyás-templom méreteiről nem talált megfelelő adatot, egyszerűen "lelépte".
                     Egy ilyen mosolyszünetben született A védtelen című versem. A Szóltál? címűt a rovatszerkesztő és az öregebb, nagyhasú olvasószerkesztő beszédmódja ihlették. A többieket, melyek szintén itt születtek, jórészt kidobáltam, amit ma már sajnálok. 
                   Aztán békét kötöttünk, ismét versírás, olvasás hozott össze minket. Ő vitt el Reszler Gábor festőművészhez Pomázon, akinek a témája a biodiverzitás, szakralitás, magyarság történelme volt. (Akkor még nem sejtettem, hogy valaha is festeni fogok.) Lazán és derűsen beszélgettünk a kertben, miközben felesége kávét, süteményt hozott. Mikor megtudta, hogy én hírességek rézkarcait egyszerű tapétaként a falra ragasztom, elképedt, ezt Jóska is szentségtörésnek tartotta. Én nevetve azt mondtam, nem lesz azoknak baja, bármikor le lehet szedni, bekereteztetni, így betörőktől jobban vannak védve, mint bekeretezve. A rézkarcnyomatok: Borsos Miklóstól, Skultéty Évától, Pitzek József Victoriantól, Badacsonyi Sándortól, Lunczer Anikótól származtak és még a hetvenes évek közepe táján egyéves részletre vettem őket a Rézkarcoló Művészektől. 
                   Később Schéner Mihályhoz vitt el, a festő valamilyen eseménye miatt kellett interjút készítenie vele. Az estébe nyúló délután megér egy külön történetet. Mindenről szó volt a kedves öreg festővel, csak interjú nem volt, de Jóska eldicsekedett velem, nemcsak verseket írok, sőt táncolok is. Az öreg szeme megvillant, szerette volna, ha előadok valamit, de elhárítottam, hogy "legközelebb", és persze tudtam, hogy az úgyse lesz. Terep sem igen volt a tánchoz, megfelelő zene és ruha is kellett volna, ha egyáltalán hajlok a kérésre. A hatalmas házban mindenütt festmények heverésztek és rengeteg, külföldi utakról hazahozott értékes és kevésbé értékes tárgy, lépni is alig lehetett. schener-mihallyal.jpgSchéner második gyerekkorát élte, idős korára kevesebbet festett, inkább faragott, erről külön könyve jelent meg, amitől kaptam is egy példányt. Házi ördögöcskékről is írt kis könyvecskét, de ebből már nem volt tiszteletpéldánya, sajnos, most nem találom a neten, pedig igen érdekes versikék voltak. Azt mondta, mindenkinek kell legyen egy "házi kisördöge". Ami taszított, öregkorára vájkált disznó intimitásokban, pedig a Jóska által vitt borból egy kortyot nem ivott, mégis holtrészegnek tűnt, annyira fölment benne az adrenalin, jót tett neki a látogatásunk. Nekem egy A/4-es papírra rajzolt nyomdafestéket nem tűrő ábrákat, ajánlást is hozzá, eljövetelkor Jóska szólt, hogy ezt tegyem el, mert ha Schéner meghal, nagy értéke lehet aukción. (Egy idő után ment a kukába, a könyvet pedig egy könyvtárban ajándékoztam el.) Másnap odabent szólt: "milyen jó, hogy nem álltál oda neki táncolni - vagy ha akarsz, állj oda, de fizesse is meg!" erre csak a vállamat rándítottam, második találkozásra amúgy sem került sor.
                   Jóska vitt el először (és utoljára) a Sziget fesztiválra, de most muszáj volt riportanyagot szereznie. A már akkor is tetemes belépőt ő fizette és nagyvonalúan számlát se kért, pedig a munkájához tartozott a terepszemle. A harsogó zenekarokat igyekeztünk elkerülni, de volt sok egyéb érdekesség, aztán jobbára nézelődtünk, beültem festeni egészen kicsik-nagyobb gyerekek közé. A táncsátorba én szívesen bementem volna, a különféle táncokat játszó zenekar előtt csak egy pár táncikált, de Jóska azt mondta, ő nem tud, botladozni meg nem akar, de menjek én. Jó de kivel?
                 Hogy végre elérjünk a sámánfesztiválhoz, a Szigetre menet szólt, hogy szombaton elmennék-e vele oda, a szervezőt megkérdezte, az meg biztatta, hogy hozzon csak magával "megfelelő" embert. Persze ott kell aludni valahol, mert éjjel gyújtják meg a sámántüzet, amit körbe kell majd ülni, és dobolnak sámándobokon. Hogy a csudába ne mennék el!
                  Ennyit előzményként. Tehát készültünk az ekszpanzióra (sic!), melyet irodalmi, képző-, fotóművészeti, valamint zenei performanszokból (happeningeknek is hívták), film- és fotódokumentációkból állítottak össze. Az ekszpanzióról annyit kell tudni, hogy nagyjából szabad művészetet jelent, vagyis mindenki azt csinál, amit akar, viszont olyasmit, amit mások még nem mutattak be, és lehetőleg színvonalas is legyen. Jóska ötlete, hogy két falu között feszítsenek ki egy hosszú kötelet, természetesen nem volt megvalósítható. Előadásokat, műveket, verseket vártak, mindenki komolyan készült is rá. Nem tudom egyébként, miért így írták az x-szel írandó szót, ami kiterjedést jelent, vagyis határokon túli szabad mászkálást körülbelül, és a performansszal is ez volt a helyzet.
                Akkor még Ipolytarnócon sehol nem voltak az ősciprusok, de a tanösvény megvolt a cápafogakkal, kővé vált ősfákkal. De szép sorjában. 
                 Pénteken Jóska hozott egy paksaméta olvasni valót, hogy némi fogalmam legyen a témáról, ne legyek teljesen hülye, ha bármire rákérdeznek. Aztán "találkozó másnap reggel fél 10-kor a Keletiben", később meg hogy "valami érdekes cuccot vegyél ám fel, kalap sem ártana, a nők néha egészen eredeti, bohémes ruhákat hordanak ilyen helyeken. Hazafelé több indiai holmikat áruló boltba is bementem, de nem találtam megfelelőt, aztán eszembe jutott, van nekem egy lenge nyári ruhám, azt fogom felvenni, szalmakalapot is akkoriban vettem.
samanfesztival-010.jpgA ruha tökéletes lett volna akkor is, ha semmit nem csinálok vele, de mivel Jóska azt mondta, legyek én is extravagáns ott a kortárs művészek között, hozzátéve, hogy "hát te se vagy mindennapi, öltözz is úgy", hát legyen. A ruhát a csípőre varrt széles pánt fölött elvágtam, a felső részt kicsit felszegtem. Mozdulatlanul állva nem látszott, mozdulva azonban kivillant napsütötte derekamból egy-egy vékony csík, épp az umagi tíz napról jöttem vissza. A lányok otthon csak néztek, mit csinálok, de ismertek már, mi minden kitelik tőlem. Nekik a hétvégére amúgy sem hiányoztam, mindegyiknek megvolt a maga társasága. De hozzáillő szütyő is kéne, egy elefántcsontszín lenszoknyámat alakítottam válltáskává. Már a helyszíni megjegyzésekből derült ki, hogy öltözékemet többen rossz néven vették, ki tudja, miért, hiszen nyáron mit számít, ha az embernek a válla kissé kilátszik, a szoknya térdig ér, más nő is hordott színes ruhákat. A frizurámmal nemigen tudtam mit kezdeni, de a kalap jelentősen feldobta a látványt. Hogy Jóska milyen extra öltözékekre emlékezett régről... most a nők legtöbbje egyszerűen, átlagosan volt öltözve, ugyan néhányukon volt kalap, de semmi extra. Váltóruhát és az esti hűvösre való és egyéb időjárási változásokra előre tekintve egy-két plusz vékony cuccot is becsomagoltam, és tényleg jól is jött, nemcsak a szúnyogok ellen, de erről később.

                A Keletiben találkoztunk fél 10-kor, már akkor kánikula volt, Jóska sombreróban és sortban jelent meg. Egy teljes vagont kibérelt NMM, kívül-belül hosszú zsinórok voltak ráerősítve, arra sűrűn hosszú színes szalagokat kötöttek. Mikor odaértünk, Jóska benézett csak a többiekhez, de épp senkit nem ismert NMM-en és valamilyen Andráson kívül, akivel pont az ajtóban futottunk össze. Később mondta, nem egy stabil társaság, minden évben mások jönnek el. 

samanfesztival-001.jpgÉppen kijött tehát András, aki talán pécsi egyetemi tanár volt, nagyot nézett rám, míg Jóska kétértelműen bemutatott azzal, hogy "hát az Erzsi olyan szép!" Az adriai aranybarnaság valóban sokat emelt a külsőmön, de nála sose lehet tudni, talán gúnyolódott. Csak beköszönt a fülkébe a rendezőnek, leültünk, elővettük a reggeli szendvicseinket, miközben időnként kijött valaki, jártak körbe a vörös boros és tokajis palackok. Nem akartam inni, meleg is volt. És inni, reggel? még nem ismertem bizonyos művész-szokásokat, hát ezek folyton ittak, igaz, csak minőségit.
                Egyszerre különös zajra lettünk figyelmesek, akkor állt föl Jóska, szedjük a cókmókunkat, menjünk mi is most már be. Bementünk. A fotón balra a szakállas NMM, mellette Kanalas Éva ül egy dobbal. És énekel, ami eleinte iszonyatos hangorkánnak tűnt, volt benne csirke, kacsa, liba, röfögés, nyihogás, bégetés, szóval mindenféle háztáji állathang. Ez volt az első "happening/performansz". Tapsvihar után a szakállas felém nyújtotta  a mikrofont, mutatkozzam be, s hogy kivel vagyok itt. MIntha mindig mikrofonba beszélnék, szóltam néhány mondatot, de pár perc után Jóska szinte kitépte a kezemből a mikrofont: ennyi elég is! majd leültünk a többiek közé. Kollégám hihetetlenül rapszodikus volt, egyik percben nyájas, majd hirtelen útszéli lett, aztán észrevette magát, lehiggadva felvette kedveskedő stílusát, leginkább saját szórakoztatására. Kedvenc szokása volt még, hogy hirtelen magázni kezdett, én meg vissza, hogy "kend".

 samanfesztival-002.jpg

 
 

 

 

 

 

 

samanfesztival-003.jpgMeglehetősen sokáig utaztunk, mire Ipolytarnócra értünk, dél lett, még jobban dühöngött a forróság. Leszállás előtt leszedték a vonatról a szalagdíszítést, amiből mindenki vehetett. Mi is nyakunkba akasztottunk néhányat. Jóska ide állított az állomásépület elé, "hogy később tudd, hol voltál". Itt persze nem látszik, mert fotóról fotóztam és a teteje (Ipolytarnóc) lemaradt.

 

 

Alább az állomás fesztiváli dekorációja látható, a másodikon két újabb performansz. Kanalas Éva énekelt egy népdalt, ezúttal normál stílusban, majd a pécsi tanár, András fát vágott, meglehetősen kezdetleges módon. Nem értvén ennek a lényegét, majdnem odamentem megmutatni neki, miként kell úgy rácsapni a tönkre, hogy azonnal kettéhasadjon (anyámnál megszoktam a favágást, jó két évtizedig vágtam-fűrészeltem a kemencébe való fát), mire kiderült, hogy ez voltaképpen szimbólum. Egy ember az akció alatt felolvasta Heidegger ezzel kapcsolatos gondolatait, akkor megértettem. (Heidegger filozófiájának középpontjában a lét, a létező és a semmi problémája áll.)

samanfesztival-005.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Az intermezzo után mindenki elindult, aki kocsival jött, és még volt hely benne, összeszedett pár embert, majd visszajött olyanokért, akik nem szerettek volna tovább gyalogolni a poros úton. Én gyalogoltam volna, ahogy Jóska is bevállalta, de mikor valaki majdhogynem betuszkolt egy autó hátsó ülésére, nem tiltakoztam.

A megérkezés után szóltak, hogy fél óra múlva ebéd a tágas étteremben, addig lecuccoltunk az épület leghűvösebb oldalára, egy füves területre. Jóska hatalmas katonai hátizsákjából mindent kidobált, előhalászott egy mini sátrat is, mondván, ez lesz az éjjeli szállásunk... Na hiszen, ebbe még én se férek be egyedül, és nem állt szándékomban ott aludni, majd csak lesz szállás. Csakhogy erről szó nem volt később. Azonnal kezdett dühöngeni, nem bírta összerakni a sátrát. NMM oda is szólt, hogy itt tilos az ilyesmi, de ő tovább folytatta. Neki senki ne mondja meg... volt a kedvenc szólama. Megfogtam az egyik rudat, percek alatt összeraktam, Jóska csak ugrált körülöttem. A sátor amúgy jól jött, bepakoltuk a cókmókot.

Ebédre kongattak, és "természetesen" gulyás volt az első fogás (mindenhol gulyást adnak a jónépnek). Elveim ellenére megkóstoltam, egész jó volt. Tán mondanom sem kell, vörösborok és fehér tokaji borosüvegek jártak ismét körbe, fokozódott a hangulat. Mi lesz itt estig, futott át az agyamon. Egy neves hegedűművész szerepelt először, sajnos a nevét elfelejtettem, majd egy család közösen zenélt, de már nem tudom, min, az eredeti leírás elkallódott. Istentelen meleg volt bent is, én előre felkészülve magammal vittem a kis fekete csipke spanyol legyezőt, amit a nővérem spanyolországi útjukról hozott nekem. "Hogy te milyen előrelátó vagy!" mondta Jóska,  majd felderítő körutat tartott és az étterem mellett volt is egy kis vegyes üzlet. Nemsokára két legyezőt lobogtatva tért vissza, az egyiket nekem adta, az övét később soha nem használta, hülyeség megjegyzéssel. Ugyanígy lerántotta ebéd közben a homlokáról is a szalagot, hogy ő nem bohóckodik, te is vedd le, förmedt rám. Mondani sem kell, hogy magamon hagytam, csak később vettem le, mikor a többiek.

                 A következő fogás elmaradhatott volna, ki tud ilyenkor ennyit enni, de azért megkóstoltam, ízlett. Mindenhonnan jöttek a felháborodott megjegyzések, hogy a juhtúrót a tésztába kell beledolgozni, nem ráhalmozni a tetejére tálaláskor és letejfelezni. Én addig sosem ettem ilyet, anyám egészen másként csinálta, reszelt krumplihoz adott lisztet, kiszaggatva beleforgatta paprikás zsírba, úgy szórta rá a juhtúrót, tejfölt. 

                Kijőve sziesztáztunk, egészen a jurta felállításáig, Jóska már addigra hihetetlenül berúgott, és érdekes mód a többiek is megállás nélkül ittak, kivéve tán a nőket.

samanfesztival-007.jpgA jurtaállításhoz mindenkinek oda kellett állnia egy-egy oszlop mellé és egyenesen tartania, míg a tetőt, arra a vastag vásznat ráhelyezték. Ez a közösségi munka egyfajta egységet is jelképezett. A nők nekiláttak a belső berendezésnek. Mentem volna be én is segíteni, ismerkedhettem volna a nőkkel, de Jóskának mindig támadt valami hülye ötlete és elhívott, így csak jóval később jutott alkalmam rá, hogy belülről is megnézzem.

 

Visszatértünk a kis sátorhoz, a hajam egy csatak volt, a levegő 99 %-os páratartalma és a meleg miatt. Jóska bement az épületbe, majd félpucéran jött ki csuromvizesen. Mikor én is bementem a koedukált mosdóba átöltözni, láttam, hogy zuhany sehol, Jóska a csapból csapkodhatta magára a vizet, árvíz volt a folyosón is.

Egy ideig nem történt egyéb, készülődtek a kora esti bemutatókra. Nekünk nem volt készülődni valónk, csöndben izzadtunk a füvön. András odajött, leült mellém, már totálisan részeg volt ő is, de ez csak a beszédén érződött néha. Telt az idő, közben megéheztem, mert alig ettem pár falat sztrapacskát. Elővettem kis dobozkámat, amiben feta volt olajbogyóval, András szórakozottan belecsípett, Jóska először leócsárolta, mit eszem, majd lefotózott minket. Később rájött a rapli és "milyen jól néztek ki egymás mellett" szólamokkal dühöngött. samanfesztival-008.jpg

 

 

 

 

 

 

Három-négy órára járt az idő, mikor NMM odaintett, hogy indulás. A tanösvény két oldalán különböző földtörténeti korokból származó hatalmas sziklatömbök voltak, időrendi sorrendben, ez jelentette a visszasejtesedést (redukcionizmus) - ez egyébként az ekszpanzió egyik lényege is, aki nem érti, annak lehetetlen elmagyarázni. Amikor véget ért a sziklákkal az út, egy erdőfélében indultunk el felfelé, ahol valami megmagyarázhatatlan ősrezgés uralkodott. Nemcsak a növényekről, fákról csurgott a víz, rólunk is. Egy kis hídhoz érve megálljt kiáltottak, egy fiatal srác szó szerint érthetetlen verset mondott el, majd továbbmentünk, egészen föl. Itt volt néhány kisebb épület, nagy vitrinek cápafogakkal, egy kisebb terem kővé vált lábnyomokkal, kívül hatalmas szarkofág szintén kővé vált hatalmas fatörzzsel.

            Aztán Kanalas Éva mindenkit kért, álljunk körbe. Jóska megint rákezdte, mekkora marhaság, pont mikor leülünk egy lépcső alsó fokaira pihenni. Én félig föl is álltam, de mivel együtt jöttünk, illett hozzá alkalmazkodni, egyébként is ki tudja mire képes. Pillanatok alatt változtak benne az érzések, ahogy előbb már írtam. Mire a többiek megformálták a kört, mégis fölrángatott, hát menjünk, azért vagyunk itt. Beálltunk a körbe, kézen fogtuk egymást és Kanalas Éva vezényletével az ohm-ot kezdtük csukott szemmel mormolni. Az ohm az univerzum rezgésébe ringat akkor is, ha nem szabályosan csináljuk, ami azt jelenti, hogy gyomorból kell jönnie, mantraszerűen. Nekem ismerős volt, a karatén tanult kiae-t is gyomorból kellett előadni, torokból tönkrevágná a hangszálakat. Az m-nél, amikor becsukódik a száj, egy idő után kellemes zsibbadás tölti el egészünket. A közösség energiája nemcsak ezzel, a kézfogással is egyre fokozódik, érezni, hogyan jön a másik kezéből a rezgés, majd ringunk jobbra és balra, együtt az univerzummal. Meglehetősen jó érzés, én egy időben egy ilyen kazettára aludtam el esténként.

             Mire lejöttünk a tanösvényről, úgy 5-6 óra volt. A tér erdőhöz közeli részére padsorokat állítottak fel, egy fotós vásznakat feszített ki, majd valami filmet vetített. Egy másik férfi kezdetleges állványra egy magnószerű tárgyat helyezett, hogy mi az, később derült ki, egyfajta sámán dörmögés, de sokáig tartott. Sem a filmet, sem ezt nem hallgathattam, Jóska elrángatott, hogy mekkora hülyeség ez. Végre a jurtába mentünk be, akkorra majdnem mindenki ott volt, de szorítottak egy-két fenéknyi helyet, letelepedtünk. Itt csak csöndes beszélgetések voltak a művészek között. Mindenfelé magyar jelképekkel díszített nemezlapok, hímzések voltak felaggatva, csodálatos festmények, tárgyak, a színes szalagokkal megrakott füzérek itt is megvoltak, a sámánizmus jellegzetes tartozékai.

             Erősen szürkült, mire kijöttünk és sátrunkhoz mentünk. Épp elhatároztam, hogy mivel hajnalban úgyis elmegyünk, megeszem végre a barackomat. De jött és intett NMM, gyerünk az erdő felé, performansz lesz. Ugrani kellett, mert mindenki sietősen ment arra. Kezemben a barackkal épp kezdésre értünk oda, földbe gyökereztünk, ahogy mindenki más is. Fiatal nő és férfi kezdtek tekeregni egy hordóból, majd vissza. Jin és Jang, a nő fehér, a férfi fekete, testhez simuló trikóban. Meglehetősen profi színjáték volt, elbűvölten figyeltem, miközben a barack maradékát véletlenszerűen leejtve odébb rugdostam. A többiek ugyanúgy kővé dermedve figyelték a jelenetet.

             Egy óráig is eltartott, akkorra valóban este lett, mondták, hogy tíz után gyújtják meg a sámántüzet, de ahhoz az erdőn átvágva lehetett csak eljutni, egyedül a vaksötétben senki nem találna oda. Én se mehettem, pedig ez volt a legnagyobb vonzerő, de Jóskát nem érdekelte semmi, annyira telítve volt vörösborral. Egy ideig a hűvös füvön heverésztünk és a csillagokat néztük, közben Jóska egyfolytában kötekedett, féltékenységi jeleneteket rendezett ok nélkül, szerintem a saját szórakoztatására, majd javasolta, hogy most már elég fáradtak vagyunk, feküdjünk le, mert 4-kor kell kelni. Csak távoli hangokat hallottam, hogy sajnos nem lehet a dobokat használni, mindnek a bőre teljesen átnedvesedett. Egy gyönyörű szép, Zoli nevű ifjú, hosszú, derékig érő fonattal a hátán szeretett volna főszerepelni, de semmit nem tudott csinálni.

              A picike sátorban csak úgy háttal egymásnak, lapjával fértünk el, jelentősen lehűlt, majdnem hideg volt, hiába szedtem magamra harisnyát, és a hosszú szoknyámat, rá a sortot is, a sátor vékony műanyag alja fölött reszkettem a hidegtől, és persze mástól is tartottam, ami szerencsére nem következett be. Dideregve ki is jöttem, be a házba, ott megmaradt a meleg. Jóskának akkor jutott eszébe a tepsi, amiben előző este saját sütésű lecsós húsdarabok voltak, mellette burgonyával. Hozta be, hol lehetne megmelegíteni, de a konyha már bezárt. Az asztalra vágta: egyél! de már ő is csak belecsípett, éjfél felé közeledett, ilyenkor ki eszik. Jött a jelenet megint, hogy akkor minek hozta el? Bemásztam az egyik ebédlőasztal mögötti padra, azon fekve próbáltam kicsit szundítani, persze nem sikerült. Kimentem mászkálni, ott kószált NMM és néhány másik ember. Alig maradtunk páran, az autósok hazamentek, többen még a sámántűz körül heverhettek, ezt csak úgy gondoltam, a füstjét lehetett érezni. Keservesen telt az idő, négy óra felé aztán végre szedelőzködtünk és gyalog indultunk ki a vasútállomásra.

           A vonaton dőltünk jobbra-balra, aludni mégse tudtam, mert Jóska felélénkült és újra kezdte viccesnek szánt mondókáit. Egyáltalán nem válaszoltam, alvást mímeltem, mire megunta és elhallgatott. A Keletiben megszabadultam tőle, hazáig szundítottam villamoson, metrón, majd buszon. Egy hétig kerültük egymást odabent is.

           Későbbről visszatekintve meglehetősen emlékezetes volt ez a visszasejtesedéssel egybekötött kirándulás, és mióta jó másfél évtizeddel később odakerültek a ciprusi ősfák és megcsinálták a ma is - csak vezetővel - megnézhető, újjáalakított tanösvényt, azóta vágyom rá, hogy újra elmenjek.

            Pár héttel később Jóska behozott egy videokazettát, "te is látszol rajta", majd megjegyezte, hogy az anyja leszólt, micsoda bohócnak öltöztem. Dühített, hiszen ő forszírozta, de lenyeltem és megint nem szóltunk egymáshoz, aztán eljöttem az MTI-ből 2004-ben.

            Nem tudni, tartanak-e még ilyeneket évente, szerencsére a youtube-on bármikor megnézhető Kanalas Éva. Még abban az évben egy kisebb társasággal elmentünk a Tündérkertbe, ami szintén a hajógyári sziget egy részén van. Felállítottak oda egy hatalmas Napkaput Makovecz-től. Egy perzsa férfi rendezett itt állófogadást - ott ettem először aszalt szilvába göngyölt, megsütött bacont, valami felséges volt. Felesége tolmácsolásában később előadást tartott a Napkapu belsejében, utána két óráig mantráztunk egy szöveget, egy kuckóban pedig asztrológiai elemzéseket is lehetett kérni. Egy másik alkalommal Kanalas Éva is szerepelt, ekkorra már csukott szájjal, gyomorból énekelt népdalokat, sámándalokat. Ma is járja a keletet, szibériai kis falvakban, ki tudja még hol, népdalokat, zenéket gyűjt, mint Kodály, Bartók.

           Mikor a Mantrára jártam, Olga nevű évfolyamtársam elvitt egy belvárosi dobos mantrázásra, ami egy hatalmas magánlakásban kevéssé kibírható, vagy harminc dob egyszerre szól, de nem illett eljönni. Hazafelé minden idegem-sejtem rezgett jó ideig. A Mantrán kétnapos előadást tartottak oroszok vagy ukránok, nem tudom, honnét, tolmácsolással ment az egész és filmrészleteket játszottak közben. Később ezekkel nem nagyon értem rá foglalkozni, csak egy bizonyos jellegzetes kiáltást tanultam és gyakoroltam Évától, persze nem a lakásban. Mikor anyámhoz bicikliztem a pestimrei kiserdőn át, majd este vissza, akkor eresztettem ki a hangomat és egyre jobban ment.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.