Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Jane, Emerenc és a többiek

Hogy mi visz rá - esetleg másokat is? - arra, hogy egyes írók műveit évről évre újraolvassam, újranézzem, talán tudom, de nehéz röviden megfogalmazni. Mikor még megvolt a blogom, meg is írtam, hogy megint megnéztem a Tüskevárt, kisvártatva pedig el is olvastam. Ez nyár elején volt, egyébként pedig ez az egyetlen, amit garantáltan elolvasok évente. De utána rögtön a Téli bereket is. Bogáncsot, Kelét, Lutrát, Ballagó időt, Pál utcai fiúkat már két-háromévente veszem le a polcról, de akkor zsinórban mindent. Németh László Iszonyát, Bűnét, satöbbijét úgyszintén. Hogy ezért gyakorlatilag nem jut sem idő, se szem a kortárs irodalomra? olvasok a neten eleget, még ha az nem is ugyanaz. Inkább írok, valahogy száguldanak a gondolataim a képernyőre.

Már több év diferenciával, de biztosan sor kerül az Édentől keletre, Bűn és bűnhődés, Feltámadás, Édes Anna, Móricztól több novella vagy a Légy jó mindhalálig elolvasására. Ezeknél ritkábban, de azért garantáltan kezembe kerül az Elfújta a szél és a Királyok könyve három kötete, a Szürke fény, a Nyomorultak.

A filmek közül Liliomfi akárhányszor, Fekete macska szintén, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán.

Szabó Magdától már nem is sorolom, hányszor olvastam az Abigélt, az Álarcosbált, nemrég is. Sor került a többi regényére is szép sorban, míg egyszer a kezembe nem került Az ajtó. Ezt az első olvasás után körülbelül kétévente olvastam el újra.

Most megnéztem, az angol királynő hasonmása illetve filmbeli alakítója mit tud kihozni Emerencből. Elég kritikus természet vagyok, tanúk rá ismerőseim, barátaim, rokonaim, ráadásul némi fenntartásaim szoktak lenni kedvenc olvasmányaim filmváltozataival. Ezúttal azonban azt mondtam magamban már az első tíz perc után: le a kalappal a rendező szereplőválasztásával.

Azt mondja a közmondás: nem lehet mindennap túrós rétest enni. Hát mindennap nem is kell ezeket a műveket elolvasni. Hanem csak szépen, sorban, egymás után, viszont újra és újra. Érték akármennyi jöhet, mert minden újrázás szül egy-egy újabb gondolatsort, de ami még ennél is fontosabb: napvilágra hoz valamit a sötétség leple alól.

Mindenkinek sok-sok olvasást!

Ja, még valami: néha bizonyos filmfelújításokból valami borzalom születik. Ezért néha ódzkodva nézek meg ilyeneket, sokáig nem is mertem megnézni a Pál utcai fiúkat. Hát, a gyerekek játéka nem is volt rossz, de a végét, a nyálas grundőr románcát szépen kivágtam volna, annyira beleilletlen volt. Aztán mikor belegondoltam, megbocsátottam a rendezőjének, aki feltehetően kegyeletből írta bele a maga korában fényes, mára idejétmúlta olasz színésznő, Virna Lisi  szerepét. A nyálas amour teljesen tönkrevágta az amúgy még élvezhető filmet, bár persze az eredeti az igazi.

Volt néhány Shakespeare-darab modern változatban, és volt ami tetszett, de igazából nem szeretem ezeket a modernizált dolgokat. Klasszikusokat békén hagyni! Az operába ugyan életemben nem tettem be még a lábam, de a Mezzon sokszor látok ilyeneket, hát meghallgatom, mert imádom a zenét, az áriákat, de bütykölök valamit közben. Mert mit nézzek azon, hogy üres színpadon utcai ruhában ácsorognak ezek az aranytorkú énekesek? És egyszer láttam a Bánk bán mai-sított variációját, amibe valahol a vége felé beletettek egy folyosót, ott meg valaki elszavalt egy oda nem illő dolgot. Uramisten. Még jó, hogy a jegyet ajándékba kaptam, nem fizettem érte, mert nagyon sajnáltam volna.

Az új, színes Tüskevárat is megnéztem, bár csak egy-két évvel később a megjelenés után. Főleg mert Mari kijelentette, utálja ezt a Kovács nevű színészt, akire Matula alakját akarták ráerőltetni. Eperjes sem volt István bácsi, de nem ám.

De amit a Figaró mostani változatában láttam, annyira felejthető volt, mint a múlt szombati ebéd. Csak azért nem kapcsoltam le-át máshova, mert folyvást vártam valami kifejletet, mondanivalót. Most mondhatná kekec barátom, hogy akkor mégse lehetett annyira rossz, mert hiszen az volt benne a jó, a várakozás. Könyörgök, ez a kedvenc, százszor látott operám, minden dallamát kívülről tudom. Miért van ilyesmire szükség? mármint arra, hogy kinyakarják-tekerjék az eredeti mesterművet? 

Meg kellene hagyni némely dolgot úgy, ahogy van. Mi lenne, ha a Mona Lisából is csinálnának változatot? igaz, csináltak is... vagy mondjuk Gaudí Sagrada familiáját bevonnák műanyag palackokkal? Esetleg a nap szerelmesét, Munkácsy Mihály életét átírnák, és nem asztalosinasból nőne akkorára, hanem lenne egy unatkozó gróf zabigyereke.

Ma újra megnéztem a Jane Eyre-t, pedig mikor megláttam a műsorújságban, először azt mondtam, amit az Üvöltő szeleknél: kész, vége, hússzor olvastam, ugyanannyiszor megnéztem filmen, elég.

Néha persze születnek jó átiratok, változatok is régi, megszokott, világhírű filmekből, színművekből, és van amikor határozottan jó. Azt is elfogadom, ha egy régi mű már nagyon poros, az énekléstechnika szintén. Olyan zenei átiratot is elfogadok, amikor száz éve létezett hangszer ma már nincs vagy zenekari műből kamaraművet csinálnak, és azok is jók, melyeket egyetlen egy hegedű produkál.

A végső gyanúm mégis az, hogy a mai zeneszerzők, átírók, egyéb zenét csináló lények nem rendelkeznek fantáziával, előszednek valamit és átírják, a saját szájuk íze szerint. De az végképp rémisztő, amikor egy jól ismert csodálatos áriát hangszeresítenek.

Na jó, mondjuk, hogy nem értek a zenéhez.

Legközelebb a kritikákról fogok filozofálni, mert ezeknél jobban semmit nem utálok a világon.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.