Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Komolyzenei épülésem I. - 2018

Ahogy ígértem, beszámolok arról, hogyan kerültem közelebb a húsz éves korom óta szeretett komolyzenéhez.

         Nem túl szeretett családomban nem volt divat a komolyzenének sem a hallgatása, sem semmiféle kötődés hozzá. Talán nevünk miatt, talán a könnyebb szórakozás elérése miatt anyám és idősebb nővérem kizárólag a könnyű műfajt kedvelte, amit viszont én utáltam: az operettet. Ha meghallottam Honthy Hannát, visítva rohantam a kertbe. (Zárójelben: elismerem, hogy e műfajban is csodálatos alkotások léteznek, de egyik sem az én világom.) Ha a rádióban véletlenül meghallottunk egy hegedűszólót, áriát, azonnal átnyergeltek másik csatornára. Akkor még csak a Kossuth és a Petőfi Rádió működött. Másik kedvenc szórakozás a szombat esti kabaré, no ezt szerettem, tisztára fürödve már ott ültünk a készülék előtt. Moziba rendszeresen jártunk persze, közel volt és akkor még nem volt televízió a legtöbb családban. De színházba csak az iskola útján jutottam el, évente egyszer. A Szabó családot mindannyian hallgattuk, no de ez volt az egyetlen ilyen típusú műsor akkor még. Amit még rettenetesen utáltam, az a cirkuszi közvetítés volt, és a mai napig egyetlenegyszer mentem el a Fővárosi Nagycirkuszba, kizárólag a gyerekek kedvéért.

              Az általánosban csak azzal szembesültem, hogy iskolatársnőm szolfézsra jár, aztán meg zongorázni tanul, egy másik osztálytársnőm énekelni és táncolni tanult. Nekem a szolfézs kínaiul volt, zongorázni nem is akartam. Amellett botfülem volt, ezt második elemis koromban már konstatálták egy iskolai felmérés során. Táncolni persze én is szerettem volna tanulni, ezt meg is kaptam középiskolás koromban, egy tánctanfolyamon.

           Fiatalabb nővérem egyenesen kornyikálásnak tartotta a szép áriákat, anyám pedig szüntelen operettet énekelt, meglehetősen szép volt a hangja. Idősebb nővérem is maradt a könnyű műfajnál. Középiskolás koromban, az iskola hatására, vettünk először délelőtti operabérletet az Erkel színházba, ott láttam a Bánk bánt. Legközelebb a barátnőm, akivel odajártam, azzal fogadott, hogy ne menjünk már az operába, sokkal jobb programot ajánlott. Én kénytelen-kelletlen vele tartottam, és nagy szerencsémre végzetes baleset nem történt, mert egy idősebb fickó és a barátja itattak minket a barát pirinyó lakásában. A bérlet többi előadására sem mentünk el, legalábbis nem emlékszem rá. Az Operaházba azért sem jutottam el, mert soha nem volt rá pénz, és megfelelő öltözék sem, márpedig anyám szerint oda fel kell öltözni.

            Végre, mikor dolgozni kezdtem, és kollégáim példájára elkezdtem színházba, koncertekre járni, még mindig semmit nem tudtam a szívembe egyre jobban belemászó valódi zeneművekről. Annyit, hogy megvettem Beethoven mind a 9 szimfóniáját bakelit lemezen, Vivalditól és Mozarttól, Raveltól is volt egy-egy ilyen. De mikor férjhez mentem, akkor is csak takarítás közben üvöltethettem ezeket, mikor senki nem volt otthon, akkor viszont a végtelenségig.

             Tévét akkor vettem, amikor dolgozni kezdtem, az első keresetemből. Családom ellenállást produkált, amikor egy karácsony szenteste azzal álltam elő, hogy most márpedig mindenki kussol, mert én a 9. szimfóniát akarom hallgatni és nézni. Sikerrel jártam, és azt vettem észre, hogy bár eleinte járkáltak, később ők is leültek és végighallgatták.

            ****

Teltek az évtizedek, itt-ott eljutottam egy-egy koncertre, de még mindig csak ott tartottam, hogy nagyon tetszik ez vagy az az ária, szonáta vagy szimfónia. Sorra vásároltam magnókazettákat, egyszer még operettimádó nővéremtől is Callas-gyűjteményt kaptam, amiket rongyosra hallgattam, legtöbbször lefekvéskor. Egy volt osztálytársam hatására bérletet vettünk a Vigadóba, a Megérthető zene című sorozatra. Meg voltam hatódva még a hely szellemétől is, s bár egy mukkot sem értettem, ki kicsoda, mit miért csinál és hogyan. Természetes, hogy itt is rettenetesen hiányzott az alapnevelés. Sokkal később, a kétezres évek közepén a Klebelsberg Kultúrkúriában vasárnapi operavetítésekre hívták föl a figyelmemet, jártam is rendszeresen. Rendszeresen vehettünk tiszteletjegyeket a Zeneakadémiára, ahol Szenthelyi Miklós hegedült.

Ezzel majdnem egyidőben lányom barátnője mp3-asra töltötte Mozart Figaro házasságát és a Varázsfuvolát, csodálatos Bergman-rendezésben. A számítógépem asztalára helyezve, mindkettőt legalább százszor meghallgattam, miközben dolgoztam a gépen.  A Kúriába járást néhány évig szüneteltettem személyes kapcsolatok ellehetetlenülése miatt, de ezt utólag megbántam, és előző  és tavaly újra elkezdtem járni. Egyre inkább kerestem más alkalmakat. Az idén tavasszal nagy élményeket éltem át ott is, volt Trubadúr, Az ezred lánya (négy-öt évvel ezelőtt egy másik szereposztásban is láttam már), Manon Lescaut, végül a hab a tortán: a Nibelung-tetralógia. A Wozzeckre nem tudtam elmenni, de itthon lehoztam a youtube-ról - nagyjából fél óráig tudtam csak nézni-hallgatni - hát nem kell mindennek tetszenie.

Új lakásba költöztem tavalyelőtt ősszel, Pestszentlőrincről Kelenföldre. A húsz köbméterrel kisebb lakásban nem bírtam az óriási tévét, potom áron el is adtam azzal, hogy majd veszek egy új fajtát. Azóta sem következett ez be, és lehet, hogy nem is fog. Ugyanis a Rádióban felfedeztem a Bartók csatornát. Azóta ugyanott áll a kijelző, éjjel-nappal.

Mivel ezt számítógépes munka alatt hallgattam, eleinte csak fél füllel figyeltem, aztán egyszer nyár vége felé beküldtem egy jó megfejtést a Muzsikáló délutánban. Itt nem zenefelismerés volt, a Macbeth történelmi hátteréről kellett valamit tudni. Mivel érdekelt is a téma, rákerestem és rátaláltam, és kisorsoltak, nyertem egy cd-t. Felbátorodva direkt elkezdtem ezeket a játékokat figyelni, volt reggel fél 8-kor, 11-kor és délután fél 5-kor, néha fél 6-kor is. Nem állítom, hogy zenefelismerésben tudtam jó megfejtéseket beküldeni, de azért az is előfordult. Óriási meglepetésemre a Kúriában évekkel ezelőtt látott Nürnbergi mesterdalnokok prelűdjét kellett akkor felismerni. Őszintén megvallom, az segített, hogy a neten ilyen címen rákeressek és összehasonlítsam a rádióból hangzó zenével, hogy a szerkesztő azt mondta, egy város van a címben. A zeneszerzőt nem közölte. Nem tudom, miért pont ezt választottam, hiszen már nem is emlékezhettem rá, de ahogy a pár perc alatt hallgattam, egyre ismerősebb lett, gyorsan be is küldtem a megfejtést, és bár ebben a játékban nem sorsoltak ki, nem ez a lényeg, hanem az, hogy felfedeztem, működik az intuíció.

Nem sokkal később ismét nyertem, a Fonó táncház székely napok című délutánjára (N. Attila műsorvezetőtől). Aznap hihetetlen forróság volt, délelőtt a piacra mentem. 2-től már lehetett volna menni egészen késő estig egyfolytában, bármikor bemehettem volna. Déltől egyfolytában arra gondoltam, mikor is menjek, a végén úgy belefáradtam a gondolkodásba, hogy kihagytam - egy koncert ugyan lett volna, de az is csak este 8-tól.

          Novemberben már emailben küldtem a megfejtéseket. Először a Márványterembe mehettem Horti Lilla Puccini-estjére (Virág Emese zongorázott). Ezután Szép Károllyal kapcsolatosan Charles Munch karmestert kellett tudni (műsorvezető R. Dorottya, aki mindig úgy kezdte a levelét a beköszönőm után: jaj de örülök, hogy itt van, kedves Isabel! később is mindig ezt írta, akkor már tudtam, hogy tökmindegy neki, úgy gondolta, a hallgatóval úgy kell beszélni, mintha tényleg. Már nevetek rajta. 

          Következő megfejtésem Verdi A végzet hatalma volt, nem emlékszem, mit kellett tudni, de a Duna-palotába kaptam két jegyet, a Symphonia Fantasia frenetikus koncertjére. Valamiért gondoltam egyet és a Face-n hirdettem, hogy aki akar, velem tarthat. Erre azonnal jelentkezett egy futó ismerősöm, el is jött. Ezt megelőzően már egy-kétszer megfordultam a Duna-palotában, voltam Jókai Anna egy könyvbemutatóján, előtte a keramikusművész Józsa Judit kiállítás-megnyitóján. Tőle azért kaptam meghívót, mert azt megelőzően egy Szent László-szoborhoz keresett szentlászló pénzeket (egysejtű fosszília), és nálam megtalálta a zsibvásár piactéren. Az ő édesapja Korondon szintén keramikus mester, mikor ott jártunk, vettünk is tőle szép kék csuprocskát. Nagyon kedves lány Judit, mivel rákerültem a listájára, később is rengeteg meghívót kaptam, mindre nem tudtam elmenni. Visszatérve, az előadás iszonyatosan jó volt, a környezethez illő.  

           Nem sokkal ezután egy kakukktojást adtak fel, Boldocki Gábor, Geiger György és Pálfalvi Tamás trombitaművészek, míg Szentpéteri Roland nem. No persze amennyit én értek hozzá, ezt is lelestem a netről. BMC-koncertet választottam, meg akartam ismerkedni az ottani "fílinggel", aztán ide mégsem tudtam elmenni, mert aznap már volt egy fárasztó programom és este nem volt erőm.

           November 20-án már a hónap negyedik koncertjegyét sorsolták ki, ezúttal a 6-os stúdióba, nem emlékszem, mi volt a kérdés. Erről gyerekkoromban érintőlegesen sokat hallottam, így kíváncsian vártam. Fura előadás volt A kis modernszkij, Sztravinszkij akinek későbbi műveit sem ismertem akkor még, sőt még ma se nagyon ismerem föl. Most azonban egészen kezdetleges kis dalait énekelték, ki volt nyomtatva hozzá szöveg, elolvastam, tök viccesek voltak. Itt személyesen is beszélhettem Becze Szilviával, aki reggel-délelőtt szokott műsorvezetője lenni a Bartóknak. Nem tudni, hogy jött szóba, azt mondja: valaki felcsattant a stúdióban, hogy "már megint ez nyer!" név nem hangzott el, lehetett bőven más is, hiszen tapasztalataim szerint rengetegen hallgatják, sokszor már meg is ismertem néhány arcot, pedig még alig voltam néhányszor ilyen nyert koncerten. Még annyit ehhez a koncerthez, hogy a második "félidőben" egyre jobban tetszett a zene, a végén pedig egy igazi meglepetés, A katona története. Egyszóval, mivel mindenevő vagyok bármiféle zenére, egyre jobban kezdtem élvezni.

            21-re szintén mentem egy márványtermi koncertre, Ludányi Tamás Sextet koncertjére. Egy héttel későbbre, 27-ére is ide sorsoltak, Debussy-estre, ahol Baráth Emőke énekelt, Virág Emese zongorázott Debussy, Kodály, Bartók-dalokat. Keddi napra esett, azonban hiába mentem aznap el, mert közölték, hogy Baráth Emőke betegsége elmaradt. Megtartották viszont azon a héten pénteken, ismét nagy élmény volt.

            Közbevetőleg megjegyzem, hogy bár sokszor írom, ide sorsoltak, ez úgy megy, hogy lehet választani kettő vagy három program közül, én pedig ezt választottam.

            December 1-jére ismét a Budai Fonóházba nyertem két jegyet, táncház volt (N. Attila). Mivel nincs messze tőlünk, elmentem, de csak egy órát maradtam, mert összeszokott táncosok táncoltak, és számomra későn, 8-kor kezdődött.

            A 2018-as 11. nyereményem egy iszonyú hideg estre szólt, Bősze Ádám zenei stand-upjára. Bősze akkor azt mondta, lehet, hogy ez az utolsó stand-upja, de majd meglátja. Hát meg is látta, mert jövő nyáron vidéken standupolt - mellesleg inkább az a műfaj áll jól neki, igaz, esti koncert- vagy operaközvetítéseikor is jól helytáll. Majd megfagytam, mire odaértem, de aztán jól szórakoztam, stand-upot egyébként nemigen nézek-hallgatok. (Folytatása következik a 2019-es esztendő eseményeivel.)

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.