Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Bercel, a Nógrádi

2012.04.18

Nagyon örültünk, hogy Csákánykő után még kitűzték ezt az ajándék kirándulást. Mert hiába, nagyon sok idő telik aztán el, amíg kora tavasszal újra kurkászni indulunk majd.

Nézek is utána mindjárt, hol volt Bercel. Eddig is tudtam, hogy a csodálatos nógrádi tájak egyikében járunk, de azt már Bercel honlapjáról másolom ide, hogy „… a település a Cserhát középső részén, hegyes-dombos környezetben fekszik a 476 m magas Berceli-hegy lábánál. A legközelebbi város Balassagyarmat 28 km, Vác 32 km-re, Budapest és Salgótarján egyaránt 80 km-re húzódik.”

Hogy miért ide? Nekem nagyon tetszik ez a bánya! Mondta Giz a kirándulást megelőzően többször is, és mondom a kirándulás után már én is, hiszen az a bánya, amelyben tó is van, máris jobban tetszik annál a bányánál, ahol nincs. Rudabánya az én képzeletbeli tetszési grafikonomon felülmúlhatatlan, aztán következik Gánt, ami ugyan a pokol tüzét idézi vörös szépségével, de tán épp ezért varázslatos.

November hatodikára csodálatos időt jósolt a meteorológia, és a jóslása be is vált. Az idő csodaszép volt, enyhe és napsütéses, sőt délidőben majdhogynem nyári volt a napsütés. Kicsit késik ma a busz, szokásos várakozóhelyünkön is egyre odébb kell húzódnunk az egyre szaporodó taxik miatt. Ebből a nézőpontból viszont, és persze a várakozás unalmában, jól rálátni a háztömb tetejére is, amelynek egyik oldalában a József Attila Színház székel, a többi része pedig lakások sora. Nos, a tömb tetején hatalmas Pepsi Colás palack lengedezik a szélben a reklámkultúra egyéb szörnyűségei mellett. Elgondolkodtató, el tud-e adni a reklámozó cég annyi palack üdítőt, hogy bejöjjön a hirdetési felületére kifizetett horribilis összeg. Néha hazánk szép zöld vidékein is látok eszményi nagy táblákat, amik aszongyák: „Most csak 59 a Pöttyös a Corában”, és ehhez hasonlók. Ilyenkor is az jut eszembe, két hét akciót miért ér meg milliós plakáton hirdetni. És egy ronda plakát a magyar tájnak annyi, mint csak egy légy a tányér húslevesben. Legközelebb ránézek a Nemzeti Színházra is, helyeztek-e már el ott is hasonló, fogyasztásra ingerlő objektumot.

  Nem ábrándozom tovább a nemzet e szégyenfoltjain, lévén ez kirándulást idéző írás, nem tiborci sirám. Buszunk is megérkezik végre a szentendreiekkel, akik cigarettaszünetre szállnak le addig, amíg mi fölszállunk. Aztán még kávészünetet is tartunk utunk félreeső benzinkútjánál, majd egyenesen a berceli bányába tartunk. Útközben Giz elmondja, hogy amennyiben nem lesz eredményes egy-két órában a bánya felkutatása, elmegyünk Csővárra. Ennek már a neve is gusztusos. Nem tudom, ki hogy van vele, én szívesen megyek érdekes nevű helyekre, hátha kiderül a helyszínen a név eredete is. De aztán nem mentünk Csővárra.

 A berceli bányában jön s velünk is marad a szimpatikus bányaőr. Hogy többet tudjak meg az itt várható leleményekről, igyekszem ott lenni, amikor valakinek magyaráz. De az ő tudása más természetű, mert mikor rákérdezek egy kőnél, lehet-e az ott goethit, kalcit vagy kvarc, aszerint, hogy éppen mit tartok a kezemben, „mellébeszél”: „rengeteg vas van itt, szinte minden vasból van”, mondja, aztán hozzáteszi, hogy ez nekik hulladék. Az itt lévő andezithez hasonlót láttam Csákánykőn is, újra rákérdezek az embertől: ebben a bányában piroxénandezit van? Rá is vágja, hogy ez itt mind andezit! Büszke vagyok, hogy kitaláltam, s akik később engem kérdeznek, azoknak is mondom, az ember megerősítette! Csak későbbi válaszaiból sejtem, hogy a szóból csak az andezitet értette meg. Amfibolandezit is lehet, de ezt megint csak laikus tudásom rakja össze, lehet, hogy értő ásványosok sikítva olvassák ezt. De hadd kombináljak: az amfibolról azt olvastam imitt-amott, hogy más ásványokkal összeállva képez közösséget, azaz egy tömör kőzetet, s köztük léces alakban jelenik meg. Ilyen amfibolos kavicsokat tartalmaz jórészt a Malom-patak medre is.

  Emberünk szeme a nontronit és montmorillonit említésére kicsit megrebben, majd közli: a sárga bevonat az andeziten kén, hát itt rengeteg a kén. A víz is attól zöld. No, majd csak egybetereljük tudásainkat. Annak tudásához persze az ő felvilágosítása sem fontos, hogy e csillogó andezit ragyogtathatja meg azokat a szerencsés tereket, amiknek az útburkolatát az itt fejtett kőzet kockáiból raktak le. Láttam sok helyütt, és nagyon gyönyörű.

  A bánya embere továbbra is közlékeny szakmája rejtelmeinek közreadásában, és elmondja, hogy ami kőrakás-falat társaságunk éppen megszállt, pontosabban annak rozsdás-morzsalékos köveit ők már nem tudják hasznosítani útburkoló anyagként. De ami nekik csak fölösleges hulladék, ott ásványok után kutató lelkes emberek csodákat találhatnak. Baudelaire is írt a romlás virágairól, bár feltehetően másra gondolt, midőn versciklusának ezt a címet adta. Meghagyom a francia költőt porának békéjében, és nézzünk utána, mit rejt még a bánya mélye.

Menjünk tovább, mert itt csak ezek az erősen porló kénes (vagy nontronitos, hát ki tudja), goethites, vagyis rozsdásra szétmállott, rengeteg vasat tartalmazó darabok vannak, hátha lejjebb lesz más is. A lejtős út terjedelmes bányaudvarba torkollik, ahol azonban olyan kiterjedt a dagonya, hogy nem merészkedünk lejjebb. Az út pereménél lenézve megpillantjuk a csodálatosan zöld bányatavat, eszményi háttérrel. A bánya embere azt mondta, sok benne a kén, azért olyan zöld. Ezen is el lehet tűnődni, mert a kén egyébként sárga, némelyik gyógyfürdőben meg a kénes víz olajbarna.

A tó melletti kövekre ülök, s mindjárt találok is egy nagyon szép erezett andezit darabot. Nemcsak azért csapom szét, mert nagy, hanem mert kíváncsi vagyok, hogy az erezetek rejtenek-e belül valamit. Szép világoskék kristályok bukkannak elő a metszetről, amit később Aninak mutatok meg, ő azonosítja glaukonitnak. A táskámban csomagolóanyag után kutatva találom meg a reggelire szánt Pöttyös óriást, amit most már gyorsan meg kell enni, mert a nap melege nem használt a csokoládébevonatnak (ezt is akciósan adták 99-ért!). Aztán ebédelek még sajtos-paprikás grahamkenyeret, ami közben meg a Balaton jut az eszembe, ahol az evést megneszelve már gyülekeznének hosszú nyakú hattyúk és fürge vadkacsák. Itt a szúnyogok is hiányoznak, szerencsére persze, viszont a tónak élőlények nélkül holt a jellege, holt, de szép. Igaz, e túlvilági hangulatot is értékeljük, mégsem emiatt hagyom ott fél óra elteltével, hanem mert eszembe jut, miért is vagyok itt.

Első kutatóhelyünket ott hagyva, felfedező útra kelünk, mégpedig a bányabejárat egy baloldali útján, felfelé, az út mindkét oldalán kőrakásfal. Előttem néhány lépéssel a többiek megállnak, munkához látnak, és már csak azt hallom: jaj de szép! hú, de gyönyörű! igyekszem oda, és nemhiába, mert egyikük nekem ad egy barnás-réteges opáldarabot, melynek üregeibe kalcedon nőtte be magát. Noémink pedig egy csodálatosan szép öklömnyi zöldes opált is talált, csak úgy. Tovább szaladunk, hátha találunk odébb is, de nemigen van. A társaság ismét lefelé megy, a bánya embere a mindenhol ott termő őrzőangyal szerepét vállalta. Magyarázza, hogy fehér bevonatos köveket keressünk, azokban lehet opál. És lemutat a hatalmas kőfolyamra, amelyben repedések vannak – itt mindenfelé lehet! De táskákkal a kézben igen labilis, én meg már megszoktam ingó köveken a járást. Adja ide! mondja, én pedig boldogan nyomom a kezébe két hátitáskámat. A kőfolyam lefelé nem túl meredek, csak a lépésünk alá kell figyelni, mert a kövek folyton elmozdulnak. Óvatosan leereszkedünk, miközben minden követ megszemlélük. Én, sajnos, egy opálosat sem találok. Lent viszont Ani vág szét éppen egy gyönyörű darabot. A gyönyörű barna opál sárgás márgafoglalatban van, és persze aki ott van, irigykedik, de nem sokáig. Mindenki kap az opálból egy-egy falatot.

Aztán János jön pókerarcával, kezében egy csoda. Én is megnézem lupéval: gyönyörű az alapkőzet is, bár csak egy villanásra látom, de az üregben kvarckristályok és markazit fénylik. Elhatározom, hogy ilyet nekem is kell találnom, többen el is indulunk afelé a kis oldalút felé, ahol a kalcedonos opált szétverték. De aztán egyedül maradok, mert a társaság felkerekedik és a bányabejárat jobb oldali útján mennek lefelé. Magam vagyok, amikor keresgélni kezdek a kőrakás-fal tetején. Ha itt opált találtak, kell még lennie legalább egynek, amit nekem szánt a bánya. Közben kaptunk még egy órát, úgy szól a határozat, hogy három órakor indul vissza a busz. De nincs szerencsém, sem opált, sem kvarcot, sem egyéb dolgokat nem találok, és letelik az idő is, visszamegyek, a többiek pedig az onnansó útról szivárognak fölfelé. Mari boldogan tart a kezében egy szalvétával borított követ, mutatja: gyönyörű sötétbarna opál, már az utolsó percben találta, mikor indulni kellett visszafelé.

Hogy mások még mit találtak az előbb említetteken kívül, örök titok marad. Egyszer érném meg, hogy mindenki ír néhány sort a leleményeiről, a tapasztalatairól! összeraknánk egy cikkbe és akkor lenne egy igazi beszámoló egy bánya rejtelmeiről. Mert így csak a saját élményeimet írtam meg ismét, ebben az évben immár utoljára.

(Illusztrálni nem tudok, én nem vittem gépet, mástól meg nem kaptam képet.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.