Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Pécsi anziksz

2013.02.01

Szerda este Siófokra utazom, hogy Marival csütörtök reggel onnan vonatozzunk Pécsre. A buszpályaudvarra érkezve, a közeli piacon kiló narancsot veszek, aztán mobilozom szállásadónőnket, aki Szegedről instruál: szálljunk a 30-as buszra, majd a barátnője fogad minket a Radnics utcai apartman előtt. Buszjegyet váltok a sofőrnél (300), a kezemben tartogatom, mindenfelé nézelődve, a lyukcsináló a szemem veri ki, a ketyere fölött kapaszkodom, mégse jut eszembe kezelni, de  senki nem szól.

Utazás közben kérdezősködünk, de senki nem ismeri a Radnics utcát, visszabuszozunk  hát a Főpályaudvarra, a jegyet gépiesen elrakom. Itt sem tud senki nyomorult utasokon segíteni. Következik az, amit utálok, megint mobiloznom kell, viszi a pénzt. Más persze, ha engem hívnak...

A szállásadónőm Szegedről idegeskedik, hogy rossz járatra instruált (ő máshol lakik), stoppoljunk a helyszínen, majd mozgósítja a barátnőjét. Még jó, hogy nem nekem kell őt is hívni. Aztán öt percen belül iszonyút fékez mellettünk. Dühös. Ott idegeskedett a kapuban, miért nem jövünk már, neki rohannia kellene tanítani. Fuldoklik a kötelező udvariasságtól, száguld a cél felé, föl a lejtőn, megérkezve felénk is köp egy kioktatást: erre kellett volna jönnünk! Minek vitatkozzunk vele, hogy „no de ezt kinek kellett volna mondania”? a ház elé kanyarodva odadobja nekünk a kulcsokat, miután kiszálltunk, a gázra lépre kilő. Szerencsére itt kicsi az autóforgalom.

Hűvös apartman, zöld falak. Kényelmesnek tűnő fotelokba huppanva azonnal felugrunk: afrikai megrendelésből maradhattak vissza. A szekrényben talált két polártakaróval bugyoláljuk be a jéghideg műanyagot.

Másnapra az előrejelzés kellemetlen időt jósolt, most mégis hétágra süt a Nap, a fiatalok rövid ujjúban flangálnak. A nekivetkőzést túlzásnak gondolnánk, ha nem szakadna rólunk is a víz öt percen belül.

Az útvonal: Dóm tér, Janus Pannonius út, Székesegyház, Csontváry múzeum, Zsolnay-múzeum, Széchenyi tér.

A székesegyház. Égszínkék lesz, ha kész lesz. Előtte a burkolat „európai”, a padok, a szemeteskukák szintúgy. Nézzük tovább, maradt-e valami Sopianaéból... 

 A dóm kapuja szép bronz szőlőlevelekből, fürtökből áll. No, ez tetszik, de a dómba lépés 1500 forintját sokalljuk - templomból ezret láttunk. Varga Imre, Siófok-szülött híres szobrász fénylő fémszobra, Kodály Zoltánról. 

A Kálvária lépcsői, az utak szemetesek. Nagy kertben a stáció-szobrok, a kertfalon kívülről belátni a várost. Messziről kimagaslik a húsz emeletes, üres szellemház. Mari, mindentudó nővérem mesél: zűr van a statikájával, lebontani viszont veszélyes, ha szétrobbantják, a körülötte kiépült övezet sérülne - mementónak jó lesz.

A várfalat megszakító kazettás fakapun Városi börtön felirat. A Kálvária út hosszú, most jön a 13 aradi vértanú fejszobra, majd a Damjanich utca dimbes-dombos-lejtőin bukdácsolunk a Radnics utca lejtőjére, ami betorkollik a Kodály Zoltán útra.

Egy idő után dermesztő kint mászkálni, éhes is vagyok. Üljünk be valahová ebédelni! vagy vacsorázni, mivel közeleg a hat óra. De Mari nem szeret beülni, sehova. Vendéglőt egyébként a környéken nem sokat látunk, a lakhelyünkhöz közel csak puccost. Nincs itt, mint nálunk, minden sarkon valamilyen étkező, gyors vagy pincéres, pénzeseknek vagy sóheroknak. Szerintem akárhova megyünk, egyszer igenis be kell ülni egy rendesebb helyre, próbálom Marit agitálni, de ő nem tágít elhatározásától.

Marad a Spar. Minek is jöttem ide? hogy itt is vacsorát, másnapra reggelit készítsek? Vörösborba fojtom kitörésemet: annyi minden vacakra költesz, éppen a jó ételt sajnálod?

A tévé sokcsatornás, a fűtést is feljebb lehet csavarni. Zöld fürdőszobában zöld törölközők, zöld zuhanyfüggöny, finom mosdószerek. A bútorok, berendezési kellékek az IKEÁ-ból, de én szeretem az ikeásokat. Kivétel persze a fotel, de már azzal sincs baj, jó meleg a polár, amivel bebugyoláltuk. Tévézünk, rejtvényt fejtünk. Néha reng a ház, csak jó idő múlva jövünk rá, hogy az elektronikus ajtónyitogató dübörög.

        Pénteken ráérősen kelünk, kávézunk, még ráérősebben kekszet, szendvicset csomagolunk. Nem társalgunk fölöslegesen, Marival "félszavakból - és mindenben - értjük egymást", no persze az étterem-témán kívül. Az eső szemerkél kint, de ilyesmi minket sose tart vissza a mászkálástól. A szél nem fúj, hideg sincs, nemsokára a vékony selyemblúz fölött a gyapjúpulóver, kardigán, átmeneti felöltő nagy teher lesz, és esernyőt, parókát is betettünk, ádázabb időjárásra gondolva.

A Tettyére a 34-es busz visz, a sofőr jegy helyett százat kér – ellenőrt kockáztat? ha jönne, nekem lenne kellemetlen, miért nincs jegyem. Hogyan bizonyítom, hogy csak egy százast kért? Mari nyugtat: ezek tudják, mikor jön ellenőr. 

Fenn vagyunk a busz végállomásánál, a sárban ődöngünk, odébb megint valami építkezés folyik, tehát lefelé indulunk el, parkot találunk. Zé alakban egymás mellé tett fémkockák a padok, Zsolnay mozaikosak.

 A mésztufa barlang bejáratán tábla: Csoportoknak vezetett látogatás 1-30 fő. Ketten egész csoportot képezünk, velünk is elindul a "túra", és mikor hirtelen még egy család bejön, a vezető szinte ujjong.

A barlangfal omlik és vizes, ha nem lenne tilos, se nyúlnánk hozzá - egy szakasznál egyedül megyünk sötétben húsz métert. Kijőve veszek egy festett kavicsot a bánáti bazsarózsa képével, meg a régi Tettyéről képeslapokat, hadd legyen otthon minél több lom, nekik minél több bevétel.

A Tettye utcán lesompolygunk a Kálvária útra, Széchenyi-térre.

A dzsámi előtt burkolatépítés, óriási zaj. Nézgelődésünket a bejáratnál álló nő érdeklődésnek véli, élénken integetve invitál befelé. Már azt hisszük, ismerős, sietünk feléje, közelről kiderül, dehogy, csak becsali - hát, ha már itt vagyunk, muszáj bemenni. Magyarázzuk - hányszor láttuk már a dzsámit belülről? Azért sem, mivel sokadjára is érdekes, szép. A dühöngő építkezési csatazaj is kinn maradt. 

A nő szaggatottan magyaráz törökökről, magyarokról, befejezve pedig szól: a belépés ingyenes, de kilépéskor vásárolni szoktak. Értjük a célzást, s mivel máshol is fizetnénk, haszontalan füzetecskékkel szaporítjuk az otthon már soha meg nem nézendő katalógus-gyűjteményt. Aztán még egy mécsest gyújtunk anyánk emlékére.pecsi-036-meromuszer.jpg

Fotózunk, de a dzsámiról, a terekről mindenki rengeteg fotót láthatott, úgy gondolom, ilyen mérőműszer-építményt kevésbé.

 

 

 

 

A Postaépületet csodáljuk egy nagy téren, ahol szökőkút, innen elnézve már látszik a Minaret - nem csoda, hogy Pécs a világ számára az lett, ami.

      A dzsámitól elkavargunk, egy ásványbolt előtt megtorpanunk a kirakatba tett ásványok horribilis árán. A Kórház térnél szép a Zsolnay-szobor a kúttal. Más építmények is zöld kerámiával kirakva. Jakováli Hasszán dzsámija a minarettel csak a térről látszik, mikor oldalról akarjuk megközelíteni, eltűnik.

Belső kert, római udvar. Fotók készültek róla, de itt helyhiány miatt mindent kidobáltam, megtalálhatóak akárhol az interneten.

Felváltva nyitjuk-csukjuk esernyőnket, hol szemerkél az eső, hol eláll, szürke felleg ül az égen. Elemi erővel tör ránk az éhség, aztán szinte belebotlunk egy Otthon nevű étterem felirat alatti ajtón. Elemi, középiskolai múltam emlékeiben vannak ilyen étkezdék, szocialista menza, a berendezés is. Nosztalgiázó vendégeknek készült? A koszlottra sikált bádogdobozokban gyerekkorunk imádott paradicsomlevese, zöldbabfőzelék... minden mást elettek már előlünk, esszük hát a kosztot, aminek még az íze is akkori... A fűtetlenség is a nosztalgiához tartozik? a leves és főzelék langyos volt, még mindig fázunk, kérünk egy forró csontlevest. Persze az után meg valami édes is jól állna ilyen esős délidői, savanyú szegényszaghoz. Csak Gundel-palacsinta van, én azt sosem eszem. Kérünk, s nem bánjuk meg, nagyon finom, igazi dióval töltötték, jó minőségű csokoládéval öntötték nyakon.

pecs-cicus-teritett-asztal.jpgEnnek a fotónak is megkegyelmeztem, mert története van. Megint buszra várunk, valamelyik téren.

Cirmos keleti kényelemben egy pinceablak párkányán, meleg rongydarabon szunyókál, előtte tálka.

A Csontváry múzeum lépcsője mellett kékre festett vastag oszlopok. Bent még nem kapok nyugdíjas jegyet, az csak 62 évtől felfelé jár. És a rokkantnyugisok? nekik igazolványuk lehet, talán még ingyenes is. No, nem irigylem őket.

Bent Mari buzgón fényképez, kérdem, hogy szabad-e. Azt mondja, nyugodtan, csak a vakut ne, árt a festményeknek. Egy idő után elkap a fotóshangulat, már levettem minden képet, jönnek a madarak, aztán a portrék. A teremőr most ér oda, barátságosan megkérdi, van-e fotójegyem. Úgy teszek, mintha a fejemhez kapnék: nem is gondoltam rá. Bizalmasan megjegyzi, utólag is válthatok, kifelé.

Távozásnál a pulthoz megyek, veszem a pénztárcámat. A nő megköszöni a 300 forintot, de nem ad fotóbilétát. Utólag? Hárman vannak, teszem hozzá gondolatban, kajánul. Marinak piszok szerencséje van, kétszer annyit fotózott, mint én, de neki nem szóltak. Ha nem a nővérem lenne, szóvá tenném, fizessen ő is.

A Vasarely múzeum átalakítás miatt nem nézhető, a Zsolnay-ba az utolsó félórában esünk be. Úgy örülnek nekünk, hogy itt én is lehetek nyugdíjas, persze biléta nélkül. Kisördögöm belül vihorászik: ezek itt négyen vannak, vesznek négy üveg sört. Kinek baj az?

Fáradtan végigrohanunk a gyönyörűséges darabok között. Ez is megvolt, mégsincs este, mondaná nagyapám, ha itt lenne, de ő tudomásom szerint soha nem járt múzeumba a város pereméről.

Hazamegyünk, bedőlünk a fotelba, jöhet a vörösbor, a forró zuhany, a meleg takarók, a fűtést fölcsavarjuk. Éjjel tombol az orkán, reng az ágy, lehet, hogy kis földrengés is volt? A kis fürdőszobaablak olyan, mintha börtöncellában lennénk. De miért gondolok ilyesmire? még sose próbáltam ki az olyat.

Szombat délelőtt nem sietünk. Hétágra süt a Nap, de a szél igen fúj. Keressük a Misinatetőre vivő buszt, nem találjuk, gyalogolni kell a kanyargós úton. De rossz irányba indulunk, pár kilométer hiábavaló gyaloglás után megtudjuk, hogy ellenkezőleg kellett volna - visszafordulunk hát. Európai színvonalú játszóteret érintünk, sok gyerekes család önfeledten hancúrozik. Nagy táblán tíz kicsi figyelmeztető tábla mindenről, mi minden tilos.

Az Állatkert lepusztult, de nekem épp azért hangulatos. A fekete koca álma címet adtam e fotónak. Leó is sütkérezik, mellette a puma is. Jól érzik magukat.

A lámakölykök kifutója fölött beszélgetek egy ápolóval: az uniós pályázatot megnyerte a város az új állatkert építésére, a terv kész, néhány éven belül az építkezés is, átmenekíthetik a kócerájt. Nekem tetszik a lestrapált zoo, én az EU helyett inkább ezt állítanám helyre. De ez nem az én kívánságműsorom, hanem az EU kaptafája.

Lefelé erősen lejt gyalog a szerpentinút. A Mecsek-kaput még fotózom, most azt nem tudom már a feljegyzésekből, hogy a Pálosok kolostora is ez-e. 

 Monumentális, ronda zöld szobor mellől nézzük a kitáruló városképet, tán Szabadságszobor? Nem tetszik, épp ezért lefotóznám, de kifogyott a gépből az elem. 

Hazafelé már bemennék egy étterembe, de olyat sehol nem találunk, vagy csak drágát. Magamban azon füstölgök, hogy Mari miért nem szeret sehova bemenni? hasznavehetetlen kütyükre sokkal többet költ.

        De nem mondok ellent, mert Mari akkor sem állna kötélnek, ha azt mondanám, mindent én fizetek, mert a tény, hogy nem ura a dolgoknak, idegesíti. Egyedül persze fura lenne étterembe mennem, megint a Sparban kötünk ki, tésztát veszünk, megvan tíz perc alatt, túróval, tejföllel esszük. Még egy üveg vörösbort nyitok, Mari most nem kér. Ha nem fogy el, flakonban elvisszük.

Végre a buszsofőr szól, sőt integet is hozzá: ott a lyukasztó! Eddig nem kapcsoltam, hogy használnom is kell, miből gondoltam, hogy elég, ha megveszem a jegyet? láttam, mások lyukasztanak, de azt hittem, másmilyen jegyet. Lyukasztok hát egyet a négy szűz jegyből. Másnap délelőtt el kell használnom a maradék hármat!

       Vasárnap 9-kor keltem Marit, menni akarunk az akváriumba. Utána azonnal Pestre vonatozok, ezért minden cókmókomat magamhoz veszem. Mari későbbi busszal megy Siófokra, ezért még ráér visszajönni a cuccáért. Cipel magával egy egész fodrász-felszerelést, a haja mégis folyton szanaszét. Nem mintha az én hajzatom jobb lenne, de összeszedem rengeteg hajhabbal, lakkal.

A Dóm téren mászkálunk kicsit a romkertben, aztán jöhet az akvárium, totálisan kiéljük magunkat a buszozásban.

       Az akvárium pénztárosa figyelmeztet, hogy nagyon meleg lesz benn, aztán már látok is rohangáló gyerekeket, felnőtteket trikóban. Negyven fok plusz szaunapára, szervezetem nehezen is viseli, nem tudom élvezni a halakat, gyíkokat, csak az udvaron a mandarinkacsákat.

Tetszett még a bronz saroképület a szép burkolatával, mellette egy "cserepezett" ház

 Délben főpályaudvar, Intercity 13.23-kor indul. Az útra italt, keresztrejtvényt veszek. Mint minden rendes IC-n, itt is fertőtlenítőbe pácolt vécészag uralkodik, aztán megszokom. Mari büszkén számolgatja (mintha az ő érdeme lenne), hogy a 3 órás busszal előbb hazaér, mint én. Pécstől Pest kétszer olyan messze van, mint Siófok, a jegy ára is kétszeres. Belenyugszom a várható négy óra ücsörgésbe, kicsit szendergek, rejtvényt fejtek, eszem.

Aztán gyanús lesz a hosszú víz balra, utolsó pillanatban kapom össze magamat, már Kelenföldön vagyok. 16 óra. Rosszul látok? Nem, ez az út csak két és fél óra volt, Marikám...

       Itthon fél csirkét bevágok egy serpenyőbe, szeletelt baconnal borítom, két krumplival. Amíg készül, vörösbort nyitok, gyönyörűen megterítek, hogy a kimaradt előkelő étterembe képzelhessem magamat. A kaja legalább olyan jó, ha nem jobb, ráadásul nincsenek pincérek és fizetni sem kell. Bekapcsolom a tévét. Ajándék az is, hogy percek múlva kezdődik az a film, amit a múltkor nem sikerült megnéznem… A legjobb itthon!

*

Epilógus: ígértem még a macska-sztorit: következő hétfőn Mari Siófokról hív, hogy ott a macskánk a tévében. Pécsi fiatalok le akarták puskázni, de kilenc életéből csak egyet sikerült elvenni. S mintha a tévések az én fotómat használták volna fel, az ő képükön ugyanígy ott volt.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Pécsi anziksz

(Pécsi pasi, 2013.05.04 16:13)

Kedves Isabel, rendkívül élveztem - no nem Pécs városát, hiszen itt lakom. A stílusa olyan, hogy az ember mindig csak ezt olvasná. A többi olvasmányon is túl vagyok már, eddig nem jutott eszembe hozzászólni, most pótolom. Egyszer bejárhatnánk együtt is a várost! Üdvözli egy pécsi pasi, András