Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Számvetés a barátságról

Megnéztem egy francia filmet a barátságról, mely alatt ismét visszatérő kérdésem merült föl, mivel e témában sokszor problémám volt már az életben. Vagyis, van-e nekem barátom, de legalább egy van-e. De mitől barátság egy barátság? Antoine de Saint-Exupéry nagyon szépen összefoglalta ezt a rózsával és a rókával. A rózsa azt mondta a kishercegnek, tán nem szó szerint: ha elültettél, öntöznöd is kell. A róka arra figyelmeztette a kisfiút, hogy ha megszelídítettél (azaz barátoddá fogadtál), azáltal kötelességet is vállaltál a barátság fenntartására. Az említett filmben is többször fölmerült a kérdés, mi is a barátság.

Az egyik azt mondta: barátság, ha bármit kérhetsz tőlem, akármit, és én azt megteszem, feltételek nélkül, akár bűnözöm is, ha kéred. Vagy, ahogy egy másik mondta: az a barátság, ha fölhívhatsz éjjel háromkor, ha gondod van, én fölveszem a kagylót és beszélgetek veled, vagy választ adok arra a fontos kérdésedre, ami arra indított, hogy e kései-korai órában telefonálj.

Életem fontos határköveinél én is föltettem a kérdést, volt-e valaha barátom. Éjjel nemegyszer járkáltam néhány órát a lakásban, mikor rosszul voltam, és eszembe sem jutott, hogy bárkit fölhívjak. Annyira megszoktam, hogy nem hívhatok föl senkit, hogy később, mikor ez eszembe jutott, akkor is ellegyintettem: miért hívnék föl barátnak nevezett akárkit, hiszen csak gondot okoznék az illetőnek. Egyszer remek ötletem támadt, fölhívtam egy éjjeli segélyszolgálatot és rongyosra beszélhettem a számat. Azt mondja a segítő: nem gondoltam-e még arra, hogy egy tányér süteménnyel bekopogjak valamelyik lakótársamhoz? Hát ha gondoltam is volna, ugyan kihez kopogjak be? Magamról tudom, hogy én bizony nem is örülnék, ha bárki bekopogna, zavarba jönnék, mert kötelező udvariasnak lenni. 

Rokonaimmal ugyanígy voltam, egyszer fordult elő, hogy egy vendégségben rosszul lettem, s mivel a húgom nem lakott onnan messze, bekéredzkedtem hozzá. Nem fogadott szívesen, a gyerekei hozzám se szóltak, sértődött arccal jártak-keltek. Hiszen értettem, egy péntek késő esti órán hirtelen beesik egy nagynéni, megzavarja az estéjüket. Később gondoltam csak át, én mit csináltam volna - hát egy teát csak főztem volna tán fordított esetben, vagy orvost hívtam volna. Ő nem tette, hajnalban piacra ment, és odaszólt, hogy ha visszajön és még igényelem, kimehetünk a sarki ügyeletre. Ezt nem vártam meg, fogtam magam és elszédelegtem onnan. Sem aznap, sem másnap nem hívott föl, hogy vagyok, élek-e még, voltam-e orvosnál. Igaz, a gyerekeim se - nem volt ez szokásban, pontosabban én föl-fölhívtam őket, fordítva azonban nemigen történt meg, ma sem. Igaz, a Facebookon a Messenger könnyebben kezelhető, ráadásul ingyen is van. Megsértődhetnék, hogy nem érek már annyit, hogy néha élőben is halljam a hangjukat, de minek. Ha nem is így "vezettem be",  így alakult.

Életem első szakaszában, talán a középső szakaszban eszembe sem jutott föltennem a barátságra vonatkozó kérdést. Valóban, barátra nem volt szükségem, megvolt a gondom és a bajom, amit mindig magam intéztem el, és sosem fogadtam el senkitől tanácsot, valahogy eszembe sem jutott. Ha lett volna egy barátom, a tanácsát neki sem fogadtam volna el. Vagyis, azt hiszem, én saját magam barátja voltam mindig, a problémákat magamban-magammal oldottam meg.

Szegény jó föcitanárom nemegyszer kiküldött a folyosóra, mert folyton beszóltam valamit. Egyszer rákérdezett, hogy mit mondtam, azt válaszoltam: semmi, csak magamban beszélek. Erre azt felelte, akkor a lipótmezőn a helyem, és hagyjam el az osztálytermet. Fogalmam se volt, mi az a lipótmező, az osztály dőlt a röhögéstől,  én meg örültem, hogy nem látom nemigen szeretett tanárunkat, vihogva ki is mentem a folyosóra. Szerencsére mindig ődöngött egy hozzám hasonló rendzavaró srác, akit szintén kiküldtek, jót szórakoztunk hát.

No és mit tanultunk később e témában? a legjobb társaságban vagyok önmagammal. Csak akkor még a föcitanárnak nem tudtam ezt az igazságot megfogalmazni, meg nem is engedte volna. Az is lehet, hogy nekem is lekever a végén egyet, ahogy Plachy Matyinak sokszor.

Amikor életem harmadik, jelen szakaszának elején ráébredtem egy sajátos igazságra: van-e nekem barátom, egyszerűen szembesültem azzal, hogy nincs. Ha volt, rövid ideig lehetett, "elmartam" őket sorra egymás után. Pontosabban, akit a barátomnak véltem és reméltem tőle némi támogatást, viszont nem kaptam, még olcsó segítséget sem, óriásit csalódtam benne, nem kaptam tőle érdemben semmit. Vagy csak azt, ami bennem már úgyis ott volt.

De, nincs igazam, mert Zsike ugyan idősebb nálam egy évtizeddel, ő mégis segített. Ő ajánlotta fel, hogy a "nagy" infarktusom utáni, balatonfüredi semmilyen rehabilitáció után ő rehabilitált. Egy hétig voltam nála és rövidebb ideig is töltöttem nála időket. De zavart, hogy akármit vittem-vettem, nem kellett neki, és mikor eljöttem, azt mondta, vigyem el a magamét. Hát pedig hozzá akartam járulni a költségeihez, de nem engedte. Ez az egyetlen ember volt az, aki ugyanazt csinálta, amit addig én: adott, csak adott, kérés nélkül, viszonzást pedig nem akart elfogadni - az ő álláspontja szerint ő megtehette, hiszen anyagiakban bővelkedett, és bár én mindig megéltem abból, amit kerestem, most meg a nyugdíjból - végül is csak azért, mert megszoktam, hogy nem nyújtózkodom tovább a takaróm végénél. És ha valaki a gyerekeken kívül ide bejönne, röhögőgörcsöt kapna, hogy ennyi idős koromra így élek. Hát így jár az, aki amije van, odaadja ennek-annak, jótékonykodik. De engem nem zavar itt egyedül, hogy 50 éves lakásomban szinte mindent ki kellene cserélni. "Erre a kis időre", ami még hátravan, jó így is. Sok mindenre költök, festékek, úszás, koncertek, ezek éltetnek, na és amit megkívánok (étel), azt meg is veszem, de nálam sosincs tartalék - minek. Na jól elkanyarodtam, visszatérek. 

Szükségleteim szerint, és szó szerint is, használtam tehát a barátokat addig, ameddig nekem megfelelt, ameddig szükségem volt valamiért rá. Amikor ráébredtem, hogy nem is a barátom, mert többször idegesít, már nem vagyok képes vele kapcsolatban több toleranciára - hirtelen ráébredtem, hogy már nincs szükségem rá, mert ez nem is barátság. Kimondtam a végszót, másnap már meg is feledkeztem róla. Tán nem ilyen drasztikusan történt.

Aztán, egy bizonyos pszichológia órán, egy bizonyos nézőpontból, bár igen keményen fogalmazva mondta egyszer az előadó tanár, több diplomával és megfelelő emberszeretettel fűszerezett ember, például a házasságról: addig áll fenn csak, ameddig az adott életünkre vonatkozó feladatokat meg tudjuk oldani vele. Ennél tovább kétfelé válik az út, már nem vezet sehová, egyik megy balra, másik jobbra. A barátsággal is így lehet. Befejeztük egymás okítását, az egymás elé való tükrök tartását, keményen vagy óvatosan fogalmazva, ezután már csak kész nyűglődés az egész.

Most, jelen pillanatban sincs olyan ember, akit fölhívhatnék. Csak eszembe jut a sensei, a karatemesterem, aki egy szörnyű eset kapcsán azzal "vigasztalt": az ember egyedül van. Barátságról beszélni? Mikor egy anya ugyan kihívja a mentőket a lányához, de aztán nem kíséri be a kórházba, sőt, egyetlen egyszer sem látogatja meg a szülészeten? és két évvel később, egy újabb unokája születésekor sem? Akkor mit várunk a barátságtól? Azt is jó korán megtanultam, hogy hiába van apja az embernek, ha mégsincs, mert a város túlsó végén viháncol az új nejével. De nem volt hibás, ha egyszer anyám szülei nem fogadták vissza, mikor a börtönből kijött, sőt be sem engedték a kapun.

Legjobb hát, ha nem ültetünk rózsabokrot és nem szelídítünk rókákat. Még a végén elfelejtjük megöntözni, megetetni őket.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

barát

(Zalán, 2013.07.17 00:20)

szia Izabel, van barátod, csak nem öntözöd és nem eteted - szerénységem.

Re: barát

(isabel-eoldal, 2013.08.07 15:00)

Zalánom, hiszen emailben úgyis megbeszéljük! egyébként sokszor nem is tudom, beír-e valaki, mert a rendszer nem képes az új emailcímemet felfogni, és odaszólni.