Isabel

Zsuzsit a szerkesztőségben láttam először, fűzöld frottír miniruhában, kétheti balatoni nyaralás nyomai pirosra sült homlokán, melyről félrecsatolta fodrászra esedező sötétbarna frufruját. Ajkán szédületes pezsgő-szín rúzs, mely hullaszínűvé tette, de ez akkor divatos volt, tekintet nélkül arra, hogy viselője mosolya kissé kísérteties lesz tőle. Zsuzsi később is hasonló ótvarszínekre mázolta szép piros ajkait, ki tudja, miért, mert az eredeti szín sokkal szebb lett volna. De hát, tudtam meg később, hogy a fiúk, rejtély, miért, de szeretik a gyöngyfényt a nők ajkain, divatja tán ezért azóta is vissza-visszatér.

„Nem tudom, engem szeretett-e ott valaki… ” – tette fel Zsuzsa a kérdést, mikor anyánk holmijait nézegettük, halála utáni délelőttön. Senki nem válaszolt, tán mert a kérdést mi is ugyanúgy föltehettük volna, a húgom és másik nővérem is. Szeretett-e valaki minket ott a nagyszülők házában? szerettük-e egymást? vagy csak éltünk egymás mellett, mást nem tehetvén...

Az osztálytalálkozón mindenki mesélt, én, hogy nemrég diplomáztam parapszichológiából. Zsuzsa mellettem ült és azonnal letámadott: „akkor nekem te kellesz”.

2005. július végén, több társam példáját követve, elhatároztam, böjtölni fogok, hogy hány napig, hát ameddig bírom. Kísérlet ez, semmi más. A fősuliban mindig böjtölt valaki valameddig, mesélte, hogy bírta, mit evett, mit ivott. Persze ezek a böjtök elmondásra tudódtak ki, senki nem ellenőrizte, mondhatott mindenki, amit akart. De miért mondaná valaki, hogy böjtöl, ha meg mégsem. No, ismerjük ezt, sok túlsúlyos állandóan azzal jön, hogy ő nem eszik, vagy alig eszik, hogy mégis mennek rá a kilók, ki tudja, miért van. A jóisten vagy mörfi pikkel rá.

Umag Open volt a neve a nemzetközi teniszversenyeknek, ahova Zsuzsa, volt osztálytársnőm erősen hívott, mert utált volna egyedül utazni, ott lakni, és minden mást.