Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Adria - umagi sziklák

Ahogy a kapuhoz értem, a strandszatyor teteje felmondta a szolgálatot, a kecsketej se romlott meg a negyven fok ellenére, Isztriában még három napig azt tettem a reggeli zabpelyhembe...

Mindent azonnal bepakoltunk a kocsiba, fél 9-kor vacsoráztunk, Zsuzsa lecsót! Elhűlten nézve mogyorókrémes kenyeremet: te ezt eszed? Távollévő fia franciaágyába fektetett, aludjak pár órát fél 3-ig, ekkorra tervezte ugyanis indulásunkat, hogy még a déli kánikula beállta előtt odaérjünk. Hajnalban megette a maradék lecsót, a vezetéshez kell az energia, volt a szavajárása. 

Más dolgom nem volt, csak beülni a kocsiba, hajnalhasadásig relaxáltam is. Fél füllel hallottam, ahogy Zsuzsa szöszmötöl, fél szemmel meg rémülten láttam, ahogy egy kézzel tartja a volánt, a másikkal eszik-iszik, pakol. Szédület volt nézni akkor is, ha gyakorlott volt a Lancia vezetésében. A letenyei határnál egy kávézó grilljében már forgott az ebéd, egy bárányka. Lefotóztam, de a filmet nem kapta be a ketyere, és ezt csak később vettem észre. 

Rijeka után navigálási feladatot kaptam,  Zsuzsa egy baráti családnak megígérte, hogy az útvonalat leírjuk nekik. Elővettem a blokkot és jegyzeteltem az ő utasításaira, mert amennyi, számomra ismeretlen tábla volt, mint égen a csillag. És ő se értett annyira hozzá. 

Olyan szerpentineken száguldoztunk a kikötőváros előtt, amilyeneken két évtizeddel ezelőtt, de most nem féltem, barátnőm kitűnően vezetett, a forró helyzeteket kurta káromkodással intézte. Ha a kanyaroknál rájő a kamion a záróvonalra, sőt belelóg szakadékkal határolt sávunkba, jól kell ahhoz tudni, hogy ne egy utolsó zuhanás legyen belőle.

Inkább este kellett volna indulni, mert így is beleértünk a déli kánikulába az Isztriai félsziget teniszparadicsomában. Az apartman meglepetés, aztán még több meglepetés. Eddig is fájt a fejem, de akkor fájdult meg igazán, amikor Zsuzsa dühöngeni kezdett. 89 márkás szállásunkon a tengerparti kilátás helyett földszintes, kisablakos szobát kaptunk. A fáradtság miatt úgy döntöttünk, maradunk, úgyis csak este fogjuk használni a szobát. De aztán Zsuzsa ötször felszaladt a tulajdonoshoz panaszra, minimális felszerelések hiányoztak, főzőedények, vécépapír, törölköző, fölmosórongy, mosogatóeszközök, semmi nem volt. A felszaladgálások közben villámgyorsan átrendezte a szobát a saját ízlése szerint, jött a tulajdonosnő, ágálni kezdett. Zsuzsa nem értette, miért baj az átrendezés, mi lakunk benne egy hétig, visszaindulás előtt visszarendezné, de a tulajdonosnak már égnek állt a haja a saját hiányosságaitól, követelte a visszarendezést. Előkerült a férje is, az folytatta a perpatvart.

Zsuzsa ekkor elrohant valahová, miközben én kiültem a csöppnyi teraszra reggelizni. A tulajdonosnő fenékre rakott kezekkel elém állt és tovább pampogott, én viszont széttárt karokkal úgy tettem, mintha nem értenék angolul. Mit avatkozzam bele, itt mindent Zsuzsa intéz. Jött is vissza, hogy innen azonnal megyünk, van másik szállás, tengerre néz a terasz, és sokkal olcsóbb. A tulajdonos 50 dollár fájdalomdíjat követelt, amit Zsuzsa kis töprengés után kifizetett, csakis az ügy lezárása kedvéért. 

Két utcára innen egy szuper teraszos apartman várt, ha kiültünk a teraszra, beláttuk a tengert. Zsuzsa vihogva konstatálta a történteket: isten tartsa meg a szokását a nőnek, a konfliktusuk nélkül most nem élvezhetnénk ezt a csodálatos házikót.

Már hullafáradt volt a barátnőm, agya ki-kikapcsolt, csak később vette észre, hogy az utazási irodában kevesebb napot számoltak, így az utolsó szombat éjszakánk kérdéses volt. 

Felnyergeltük bicajainkat, ami a kocsi hátsó üléseit felhajtva kiválóan elfért, tekertünk az öbölben lévő plázsra, a teniszverseny helyszíne közelében. Mivel energikus barátnőm csak agyilag kapcsolt ki, 48 kilója még bírta, úsztunk, majd még be a faluba körülnézni.

5-kor kezdődtek a napi versenyek, amire csak Zsuzsa fizetett be, én nem voltam hajlandó a rekkenő melegben forró padokon ülni, ráadásul sajnáltam is arra a pénzt, hogy a nyakamat másodpercenként jobbra-balra tekerjen, ahogy a labda menete kívánta. 

umagi-halaszcsonakok-tartorudjai.jpg

 

Ilyen félárbocra eresztett karókra akasztják a csónakokat a halászok, melyek közül egy nem látható, vízen voltak. 

 

 

 

 

Barátnőm esti hazajövetele mennydörgésként érte  fél 10-kor szunnyadozó lelkemet, a kaput becsapta, biciklijét odavágta, és már a kapuból behallózott a szobába, menjek a teraszra, iszonyú klassz minden, mesélni akar. Tűnődtem, próbáljak-e úgy tenni, mint aki altatót vett be, de mivel a hangoskodás nem szűnt, jobbnak láttam, ha belemegyek, vagyis kimegyek. Mismásnak nevezte a teraszra kihozott rostos őszibarackot vörösborral hígítva, gyertyát gyújtott, majd mesélni kezdett. A napok ilyetén lezárása minden este ismétlődött, csak a mesék meg az italok változtak, néha sört ittunk. Megszoktam, hogy ez nála így megy, és végül még élveztem is a kiüléseket, a távolban a tengerre láttam, a sötétben hófehér hullámok csapkodásait.

De a magyar fiú ingyen meccsére menjek el, nyüstölt aztán, mert ha én nem is értek a teniszhez, ahogy ő, meglátom, van ezeknek hangulatuk. Elmagyarázta a tenisz alapszabályait, aztán árnyékos hely után néztünk, de még ott is nagy volt a kánikula. Hogy bírják ezek a tűző napon az ugrabugrát? a mérkőzés nem tartott soká, mert Sávolt Attila argentin ellenfele megrándította a hátát, föladta a meccset. Attila nyert, de ennek nem örült.

Picit beleszagoltam hát a teniszvilágba. Az ATP Tours-okat évente hússzor rendezik különböző helyeken, a játékosok vándorolva szedik össze milliárdjaikat. Hát nézni még csak istenes, de a játékosokról kezdettől zuhog az izzadság, árnyék nincs, a mérkőzések több óráig is eltartanak.

Hétfőn kivittük a strandfelszereléseket, s egy magyarlakta apartman házmellékében hagytuk, ott volt másnap érintetlenül. A tenger sziklás partja veszettül hangulatos. Úszószemüvegem vadonatújan sem zárt rendesen, csípte a szememet a sós víz. Szerencsére víznyelés nélkül megúsztam, de így is hányingerem meg náthám lett másnapra. Éreztem, hogy merő só vagyok, hiába mosakszom és öblögetek állandóan. Zsuzsa elhozta a fia búvárfelszerelését is, hátha nekem nincs. Nyert, mert venni akartam ugyan, de mikor megláttam az árát, annyiért mindjárt nem kellett. Tíz napra olyan drágán, utána meg halálomig a szekrény alján heverjen?

Zsuzsa már többször járt itt és meglehetősen praktikusan gondolkodott, amikor helyettem is gondoskodott a nélkülözhetetlen cuccokról. Amit nem láttam úszószemüvegen át, megláttam a tökéletesen záró búvármaszk alatt, úszkáltam halak, rákok, tengeri csodák közt, a sziklás part biztosította az azonnali "alvilágot".

Másnap fújt a szél, csak néhányan merészkedtünk az iszonyú hullámverésbe, a többség kint vacogott. Egyszer csak látom Zsuzsát egy sziklába kapaszkodva, majd egy másikba, végül a parton állva. Integet és üvölt, mint a sakál: ne menj arra, gyere ki! A hangjából éreztem, hogy ki kell úszni, gyorsúszásba váltottam., kimásztam. Zsuzsának búvármaszk-védett arcát kivéve, ütések, vágások, háromtenyérnyi „medúzzanatok” borították, és lejjebb is egész testén, ujjvégei összevagdosva. 

umagi-sziklak.jpgAz erős hullámverés játékszerként bánik emberrel, csónakkal. Ahogy Zsuzsát a hullám odacsapta a sziklához, a z arra tapadt medúzaraj támadásnak vélve a látogatást, visszacsípett. Ha hozzáérnek, e parányi súlytalan állatka összezárja ujjacskáit, ördögi mérgét a támadóba ereszti.

Zsuzsa a medúzacsípésekre már otthon beszerezte a medúzakenőcsöt, de már a strandra nem hozta ki. Volt nálam egy pici flakon Aloe First, ezzel megkente az ujjain a vágásokat. Majd hazakerekezett a kenőcséért, amitől szemlátomást húzódott lefelé a csípéstől támadt daganat. Az aloécseppeket nem győzte dicsérni, a kisebb zúzódások óráról órára hegedtek. Itthon biztatott, csináljak még ilyen kis flakonokat, a barátnői megveszik a pénteki kártyapartiknál.

 

 

A medúzasebekből egy hét múlva alig látszott valami, az egyik ütéstől származó seb már egy nap múlva lement. Ehhez kellett egy adag jó kiállás, tűrőképesség, ami benne megvan. El is ment a szokásos, és előre kifizetett teniszmeccsekre, csak lefekvéskor sziszegett.

*

Indulás előtti napon a fiával egy szupermarketben megvett mindent, ami az ő utazási előéletének gyakorlatából tudottan kell. Engem is kérdezett, mit vásároljon a részemre, a kocsi elviszi, de nemigen tudtam, mi fog kelleni, csak ásványvizet, krumplit kértem. Nem akartam előre azon gondolkodni, miket fogok majd "jugóban" enni, egyrészt erősen müzlikorszakban voltam, másrészt azért viszek pénzt, hogy "majd veszek valamit valahol". Ez utóbbi nehezen vált be közös háztartásunkban. Barátnőm előrelátóbb és gyakorlatiasabb volt, például ötperces zacskós leveseket, túrórudit, előre sütött disznóhúst és hasonlókat hozott. A helyszínen tapasztaltam, hogy a itt Umagban az üzletekben minden méregdrága, kispiacot pedig sehol nem találtam.

Reggelente alaposan beszalonnázott, én bezabpelyheztem, gyümölcs, kávé a teraszon az olajfa, leanderbokrok és fenyőfák alatt, melyek fűszerillata keveredett a tenger sós levegőjével. Szöszmötöltünk, mosogattunk, majd irány a tenger. A 30-as fényvédő ellenére harmadnapra megvörösödött a hátam. Gyors ebédeket csaptunk össze, az itthonról vitt krumpli, hagyma a kocsiban elfér. Mikor egyedül voltam, nézelődtem, bicikliztem, paprikáskrumplit főztem, mert Zsuzsa kolbászt is otthonról hozott. Csak kenyeret kellett venni boltban, aranyárban. 

Spórolós volt sok tekintetben, vagy inkább gyakorlatias, de "egyszer be kell ülni egy ottani specialitásra, ha külföldön járunk", hangoztatta és én egyet is értettem, "na végre" mellékgondolattal. Elbicikliztünk egy hangulatos kőfalú partra, párkányán könyökölve a zúgó tenger félelmetes volt. Ha nem helyi lakos az ember, csak filmekben lát ilyet. Épült is itt egymás mellé sok étterem, a legszimpatikusabba telepedtünk.

Barátnőm roston sült tintahalat kért, én csevapcsicsit, ami olyan, mint a hamburger. Erdélyben mititének hívják vagy miccsnek, ez hasonlított a legjobban az itteni orsó formára. Zöld saláta mindkettőnknek kellett, én vörösborra is áhítoztam. Zsuzsa le akart beszélni, hogy itt borzasztó drága, és bor nélkül is meg lehet lenni. De csak nem fogom elrontani garasoskodással a tenger fölötti vacsorámat? Aztán ő is megkívánta, egy pohárkával. Azzal nem foglalkoztunk, hogy ittas állapotban biciklizni sehol nem ajánlatos.  

A salátát szűzen hozták ki, ecet, citromlé, olaj egy kis tálcán, megborítottam a salátámat. Zsuzsa feljajdult, hogy az sok! majd hozzányúlt salátás tányéromhoz, szedte vissza belőle az olajat az üvegbe. Merthogy a salátára csak ennyi meg ennyi olaj kell, nem több. Még jó, hogy a pincér nem látta, és még az is jó, hogy nem nyúlt kézzel a zöld leveleim közé. De hát Zsuzsa ilyen volt, és vendége volt, amúgy utáltam veszekedni. Olyan lelkiállapotban fogadtam el a meghívását, hogy gyógyulni, gyógyulni, és mire hazajöttünk, valóban sokkal jobban voltam.

Három rudacskámból egyet rögvest áttettem az ő tányérjára, kóstolja meg. Láthatólag csak erre a gesztusomra, megfelezte az egyik tintahalát velem. Ahogy előre megmondta, ez nem az a tintahal-karika, amit előre gyártottan találsz az itthoni mirelitpultokon, otthon kisütöd, aztán órákig mint gumidarabot rágcsálod. Ez a tintahal valóban jó volt!

Egy délelőtt a parti ösvényen a világítótoronyig tizenöt kilométert bringáztunk le. Vörös talajú kukoricaföldnél álltunk meg, melynek látványa már messziről csodálatos, innen szálltunk alá a sziklás tengerpartra. umagi-furdoruhas.jpgFúrócsigák vájta szabályos lyukú köveket dobott ide a tenger, elhoztam egyet. Zsuzsa csak nézte, minek az, de becsületére válva nem szólt, s akkor se, mikor a vörös talajból is hoztam egy rögöt.  A visszafelé út csak félóra volt, visszaértünk ebédre. Zsuzsa fantasztikus időkiszámítási képességeivel mindig mindenhova odaért, ahova eltervezte. 

Utolsó este iszonyú lelkiállapotban jött haza, levágta biciklijét, majd teraszos mismásolás helyett követelte,  azonnal öltözzek, visszamegyünk, mert lelopták a biciklije kilométeróráját, ami már 120 kilométeren állt. Értetlenkedtem, mitől kerülne elő most a ketyere abban a nyüzsgésben, ha már előbb se találta meg? de nem vitatkoztam, annyira felfokozott volt, s jól is jött a kis éjjeli kerekezés. Persze hogy nem találtuk meg a kilométerórát a tömegben, kénytelen volt belenyugodni. Visszafelé már tervezgetős hangulatra váltott, hátratelefonált nekem, hogy lesz, mint lesz másnap hazafelé. "Majd főzöl nekem paprikás krumplit, azt te nagyon jól csináltad!"

Már eddig is eltűrt szegény rokonnak éreztem magam, aki mindig azt kell csinálja, amit a gazda akar, a parancsoló hangra elöntötte agyamat a miért. Kikerültem a választ: "hogy akarod a kocsiban megenni, pláne hidegen, kolbász sincs már…" Miközben hosszú lejtőn robogtunk, elölről ordibált hátra, alig lehetett érteni. Erősködött, hogy neki ennie kell, ha vezet, és hosszú út áll előtte (miközben én lustálkodom mellette, ezt nem mondta, de benne volt a levegőben). Már-már belementem, hogy főzök, amikor lakonikusan kijelentette, hogy „nem kell, látom, nagy az ellenállás”.

A teraszos estlezárás is megvolt mégis, de már nem került szóba a paprikás krumpli, ehelyett vallomást tett: kezdetben félt, hogy fogunk egymással egy hétig kijönni, és nagy meglepetésére együttélésünk jól sikerült. Mondtam, hogy én is meg vagyok elégedve, magamban pedig hozzátettem: mert sokszor eltűrtem állandó pörgésedet, hirtelen felkiáltásaidat, üvöltéseidet, pikírt megjegyzéseidet, parancsolgatásaidat, sose mondtam ellent.

Kivéve a szúnyog- és pók-ügyet valamelyik este. A szúnyogokat csapdosva dühöng, miért nyitok lámpagyújtás előtt ablakot, a bejövő dögök az ő vérét szívják éjszaka. Mondtam, küldje el őket alfában… megnémult, aztán kíváncsi lett az agykontrollra. De másnap egy pókot fedezett föl és sikoltozva követelte, keljek fel és szedjem le azonnal! Hozzászokhatott, hogy férjét vagy fiát ilyen hisztivel traktálja, nálam nem ért célt. Teljesen kiakadt, hogy nem kelek föl pókvadászatra, szedje le ő, ha akarja. 

Összegezve jó nyaralópartner volt,  néha mindene szanaszét hevert, aztán öt perc alatt rendet rakott. A mosogatás nem volt téma, aki kéznél volt, az csinálta. Ha volt kedve valamit mondani, azt elmondta, kerek mondatokban, de el tudott merülni az olvasásban több órán keresztül. Tehát sokat beszélgettünk, de hallgattunk is együtt.

Nekem sikerült belemélyednem a meditációkba, nem filóztam otthoni dolgokról, miértekről, hogyanokról. Csináltam, ami éppen volt, szinte alfában. Relaxációimba bevettem lányaim gyógyító-szerető energizálását, nappal viszont eszembe se jutottak.

Egy egész napos eső miatt, ami egyébként ritkán fordul elő az Adrián, bezáródtunk. Ő előrelátóan elcsomagolt egy kártyát, az Unót. Nagyon jól szórakoztunk több órán át, majd elkérte tőlem A most hatalmát, amit akkor olvastam ki. A könyvet a strandon is olvasta, de mert nem végzett vele hazáig, kölcsönkérte. Sokat beszéltünk agykontrollról, intuícióról, életmódról. Később a pénteki kártyán a többieknek úgy magyarázta, az ember sok mindent tud, de ez „egy nüansznyival többet nyújt”. 

Megbeszélte a tulajdonossal, hogy hétfőig maradunk, mert a teniszdöntőt vasárnap este 8 órára tették, másnapra tervezte a hazaindulást. A különbözetet zsebből akarta odaadni, a tulaj bele is ment volna, csakhogy az utazási irodánál ezt nem tudták, szombaton rám küldték a cseh turistákat. Zsuzsa kinn volt a teniszversenyen. Mit csináljak?  előkaptam vészhelyzetekben mindig működő angol tudásomat, a csehek el is mentek, a tulajdonos néni maga alatt volt.

Mikor Zsuzsa elszáguldott a búcsúmeccsre, egyedül maradtam a tengerrel. Fürödhettem is volna, csakhogy már minden a kocsiba volt pakolva, amit barátnőm bezárt, hiszen nem ülhetek benne több órát. Szedtem ciprusfenyőágat, hogy magammal vigyem az illatot tárgyi alakban is, aztán néztem a naplementét, majd a holdlementét – éppen újhold volt. Tengerbe eső holdat még nem láttam, pláne naplemente után, különös élmény volt.

Zsuzsa ragyogó arccal jelent meg fél 11-kor, bedobálta még a bicaját, ittunk egy zacskós kávét és irány haza! De még ne aludjak, mert Rijekáig nem ismeri tökéletesen az utat, figyelnem kell nekem is. No hiszen, az én kresztudásommal... Autópálya-építés miatt útelterelés volt, kénytelen volt ismét a szerpentint választani. Hát egy forró pillanatunk volt, majdnem nekicsapódtunk egy sziklának a kanyarban egy szembejövő kamion miatt. 

Letenyén mondta Zsuzsa először, hogy muszáj aludnia, de még húzta a nagykanizsai benzinkútig. Mélyeket sóhajtott a benzingőzös levegőből – ugyanis pont akkor nyitottam ki az ajtót, amikor tankolt. Utána már nem szellőztettünk, iszonyú hideg volt. Zsuzsa nyolc perces relaxáció után olyan friss volt, mintha ugyanannyi órát aludt volna. Ezután viszont én nem bírtam tovább szemhunyás nélkül, Érdig fel-felriadozva aludtam, ott kaptunk egy óriási zuhét az autópályára. Itt kezdtem érezni, hogy ez már nem a Földközi-tenger.

Mivel arról szó se volt, csak barátaim kérdeztek rá utólag, hogy Zsuzsa hogy-hogy nem szállított haza. De nem kívánhattam, ott volt a Déli metró, kirakta a csomagjaimat. egy óra múlva belezuhanhattam az álomvilágba, de csak délig, mert Zsuzsa felcsörgetett. Ő tökéletesen kipihenten poénozott. A telefon után vissza kellett feküdnöm, isteni volt, szabályszerűen ringott bennem a tenger. Estére minden klassz volt, két alvásmenet közt kifőztem a kagylókat,  amiket a vízben találtam, az ecettől gyönyörűek lettek. A lyukas csigát felfűztem egy bőrzsinórra, most is itt lóg a két mellem között. Ha lehajolok, érzem a tenger illatát.

Anikó is hazaért a Balatonról, ő előző nyárról már ismerte a tengeri légkört, görög útjairól mesélt, két óra hosszat felváltva.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Adria

(Szuliko, 2012.09.19 14:14)

Isteni az umagi szikláknál, én is megjártam, egyáltalán Horvátország meg a tenger gyönyörű.
No és azért nem voltam itt sokáig, mert ugye - megint ott voltam:-) csoda csoda hátán. Az Adria felejthetetlen!

Re: Adria

(isabel-eoldal, 2013.02.04 17:09)

Örülök, hogy örömöt szereztem, jó lenne még egyszer elmenni!

Re: Adria

(isabel-eoldal, 2013.02.04 17:08)

nagyon kedves tőled, hogy ezt írtad:-)