Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Az első Zsuzsa

2012.10.27

A kicsi Zsuzsának én egy elmesélhető rosszalkodására sem emlékszem, csak arra, hogy nagyszüleim mindig ágáltak rá. Rohant anyám csukni a konyha felső kis ablakát, mikor Zsuzsa ordított: „Nem adnak enniiii!” anyánk a plafonon volt az idegességtől, mit gondolnak a szomszédok, így is pletykálnak már mindenfélét. Akkor nem értettem, mára rájöttem, persze hogy pletykáltak, amikor Sanyi bácsi folyton itt kuncsorgott, míg apám hiába jött, mert a nagyapám hatására anyám is kitiltotta. A kolléga bácsi bezzeg benyalta magát mindenkinél, eleinte tán a nagyapa tiltakozott kicsit, aztán mivel az folyton mindenben segített, rájött, jobb, ha hagyja, és mivel anyámat apámtól rég elválaszttatta, tán abban reménykedett, hogy a segítőkész Sanyi úr majd elveszi anyámat. Persze nem tudta, hogy az anyámat soha nem fogja feleségül venni, mert van már neki. Amellett pedig anyám nem is akart volna hozzámenni, annyi azért látszott gyerekként is. És persze hogy beszéltek anyámról, amikor a kis Ágika balkézről megérkezett. Amikor apám kijött a börtönből, tajtékozhatott, se lakása, se felesége, se gyerekei. Jött egy-kétszer, aztán mehetett is a fenébe. Csoda ha ezután már valóban felénk se nézett?

A nagyapától kitelt az akkor más családokban is szokásos vacsoramegvonás-büntetés, bár amúgy rendes ember volt, bár keveset beszélő, és soha nem mesélő. Családfőként megengedte magának a bíró szerepét, anyánktól kikövetelve unokája megbüntetését. Zsuzsa az ordítást elégszer ismételhette ahhoz, hogy emlékezzek most rá, s bár tán egyetlen példa volt vacsorája megvonására, rögtön rájöhetett, milyen hatásos az ilyen ordítás, később okkal, ok nélkül alkalmazta. Mert tőle meg ez telt ki.

Csak egyszer voltam a tanúja egy nagyon csúnya dolognak, amitől akkorra már tényleg úgy éreztem, Zsuzsa nagyon, de nagyon rossz.Ahelyett, hogy ő rakta volna meg a tüzet, amikor szegény csontváz nagymama igazgatta, a kezére csapta a tűzhely ajtaját.

Kamaszkorára valóban elvadult. A nagymama vékony papírarcát sose felejtem, csontos kezét, messze révedő szenvedő szemét sem. Este anyámat mindig azzal fogadta nagyapa, hogy a Zsuzsa ezt meg azt csinálta és éő is csináljon valamit. Mondta azután sokszor: mit csinálhattam volna? elvertem.

Anyánk lelkifurdalása emiatt sose múlt el, még ha valóban nem is tudott mást csinálni a család fekete bárányával - akkor már. A nagyszülők sose vertek, a gyerek rosszalkodásáért a fenyítést mindig a lányuktól várták, s ő sose tudta igazán, miért bünteti a gyerekét, hiszen napközben dolgozott, utána bevásárolt, majd főzte a vacsorát. Csak előbb eltángálta a megint rossz lányát.

Egy idő után, ez az én későbbi feltevésem, Zsuzsa a sűrűsödő verések miatt már csakazértis bosszantotta a nagypapát, a nagymamát, ugyanúgy minket, no meg anyámat is. Ha eredetileg nem is volt rosszabb más gyerekeknél, a rendszeres megtorlások miatt kénytelen volt azzá válni. Nem is tanult, dafke nem, a tanárok szinte naponta írták az intőket meg hogy az anyuka menjen be az iskolába.

Addigra már nekem is voltak problémáim vele, csak kamaszkorom néhány éve alatt voltunk jóban, mert mikor kijött a javítóból és néhány évig itthon lakott, vele jól megdumálhattam a fiúkkal kapcsolatos dolgaimat. Évtizedek múlva legalább annyiszor fogadtam el ilyen-olyanságát, mint amennyiszer a pokolba kívántam.

Kicsi voltam még, ma is a hideg ráz tőle, ahogyan nővérem karácsony táján szétrombolta az álmaimat. „A Jézuska hozta” szállóige volt otthon, és már december elejétől kellemes izgalomban töltöttük a napokat, egészen addig, míg Zsuzsa bökdösni kezdett, hogy ő tudja ám, mit vett anya karácsonyra. S mikor én a Jézuskát emlegettem, odaállított egy széket a szekrény elé és röhögött, mert csak így tudom minősíteni. "Csak mássz föl, kis hülye, ha nem hiszel nekem, nézd meg a saját szemeddel, mi lesz az ajándék."

Majd leszédültem a székről a gyönyörű baba-szobabútor láttára, de nem tudtam örülni. Óriási csalódás és szégyen, árulás! - kavargott a fejemben mindez egyszerre, és Zsuzsa csak röhögött, hogy a felnőttek hülyék, azt hiszik, ő is hülye és elhiszi, amit hazudoznak Jézuskáról meg angyalkákról. Karácsony este aztán megszólalt a csengő, betódultunk a szobába, a fotelokban pedig ott volt szétterítve a pici bababútor. Anya sugárzó arccal leste örömünket, az utált Sanyi bácsi persze jött, együtt énekelték a mennyből az angyalt, amit valahogy én mindig olyan muszájdolognak éreztem, hiszen senki nem magyarázta el a Jézuska jelentőségét. Akkor is próbáltam örülni, de csak szégyenkezést éreztem.

Akkor persze örültünk a sok-sok ajándéknak, ami lehet, hogy nem is volt annyira drága, kivéve a bababútort, általában szükséges dolgokat vettek, viszont én mindig kaptam legalább három könyvet, amiket már aznap elkezdtem olvasni és fél nap alatt kiolvastam egyet. Nagyon sokszor csak száraz kenyér volt otthon, stoppolt, ócska ruhákban, vékonytalpú cipőben jártunk télen is, főleg mikor már a nagyszülők is jobblétre mentek.

Anyám a történteket jóvátenni sose tudta, hiszen a nagyszülőknek akkor, melegében rá kellett volna verni Zsuzsa fenekére, ha tényleg rossz volt, nem azt várni a boldogan hazatérő anyámtól, hogy most akkor verés, és csak utána főzheti a vacsorát. De a két tűz között a lánya volt a kisebb és fizikailag elérhetőbb, az őt három gyerekkel, nincstelenül befogadó apjának nem mert ellentmondani. Hiszen örök hála járt a nagyszülőknek, amikor 53-ban apám nyugatra akart szökni egy haverjával, de már a határon lekapcsolták, bezsuppolták valami börtönbe. Akkor anyám nem tudott mást csinálni, csak azt, hogy kijött a három gyerekével a szüleihez, mert dolgoznia is kellett. Ehhez azonban el kellett végeznie egy műszerész tanfolyamot a Postán és ez óriási szerencse volt, mert ezután állást kapott Kőbányán, persze a gyerekeit kinn kellett hagyja. Apám hentesboltját is államosították. Az egyébként jóságos, soha nem ivó, nem cigarettázó, nem nőző nagypapa megtehette volna, hogy nemet mond, maradjon csak a belvárosi lakásban, de nem, ő eladatta anyámmal a lakást. Ki tudja, az is hogy történt, anyám sem nagyon értette, vagy nem akarta elmondani. Szerintem meg az történt, hogy a nagyapa a család elvállalása árát jelentősen megkérte anyámtól. És börtöntöltelék apámtól is muszáj elválnia. De mert befogadott, ő volt a parancsnok is, ő felelt értünk a szomszédságban is.

Tehát egyáltalán nem csoda, ha anyámról pletykált a tisztes szomszédság, és Zsuzsa kamaszodó korában már ezt nagyon jól látta.

Minket, többieket soha nem vertek, igaz, nem is adtunk rá okot, láttuk, mi van Zsuzsával, kussoltunk, megtanultunk hazudni. Anyám egyetlen pofonjára emlékszem, igazságtalanul adta, felindultságában, más gondjai miatt.

Zsuzsa tehát a nagyszülőket továbbra is bosszantotta és lekezelte, anyámnak soha nem bocsátott meg, harminc év szünet után sem, mikor ismét járogatni kezdett a szülői házba, s lett valamiféle kapcsolatuk, amiben ugyan anyám jórészt hallgatott, Zsuzsával nagy beszédekbe nem keveredett, főleg nem a felejteni vágyott múltról.

Marit, az elsőszülöttet anyám Marikának hívta, az is mindig így, becézve hívta magát mindenhol. Ez nekem akkora pofáról tanúskodott, hogy jó ideig Zsuzsával kánonban utáltuk. Hogy a húgom mit gondolt, sose derült ki, vele nem is igen beszéltünk, legalábbis nemigen maradt róla emlékem. Mari az általánosban közepesen tanult, emiatt is ment ipariskolába, na és fontosabb, hogy kellett a pénz. Dolgozni mindig nagyon tudott, vaskos termete is megvolt a nehéz munkához, ráadásul hamar kezdett pénzt keresni, mert hetente kellett az üzletben is gyakorlatra járnia, amellett onnan olcsón hazahozhatott néhány féle konzervet, némi fizetést is kapott. Anyám tehát, mint rangidőssel, már korán vele beszélte meg a család dolgait.

Zsuzsa ezt sem bírta megemészteni, ráadásul hatalmaskodását mindenkivel szemben érvényesítette, jobban tartottunk tőle, mint anyánktól. Velem is volt összetűzése, bár sokkal kevesebb, mert sok cselt tanul meg az ember, hogy ne kerüljön sor az ő pofázására. Mert azt tudott, árulkodni, hangosan szidni anyámnak Zsuzsát.

Zsuzsa a gyerekkori ütlegekkel egyenes arányban több más gaztettet is elkövetett, rendszeresen fölvette-elhordta, piszkolta Mari ruháit, cipőit, amit az a saját keresetéből vásárolt. Zsuzsának ilyen nem volt, már a javítóban tanult ezt-azt. Az ebből fakadó veszekedések már mindenestések voltak. Egyszer, már félig aludtunk bent a szobában, csak Marit várta kinn anyám a konyhában, mert gyakorlati napjain műszakja tíz után ért véget. Mikor megjött, nemsokára sustorgásuk idegessé vált, hangneme emelkedett, félálomban hallottam, de nem sokáig. Egyszerre anyám berontott a szobába, s az alvó Zsuzsát kezdte püfölni: mit csináltál ezzel a kendővel? az ilyen durva ébresztés, akárki akármit is csinált, engem is megrémített, sőt felháborított, még ha igazat is adtam anyámnak, szinte a bőrömön éreztem, amit Zsuzsa érezhetett. És Marit határtalanul utáltam ezért, mert ha annyira féltette a dolgait, miért nem rejtette el búvóhelyekre. Igaz, nemigen volt ilyen. Igazságérzetem már akkor is azt várta, hogy beszéljék meg ezt a dolgot Zsuzsával, nem így fölkelteni valakit - ugyanakkor állandóan ideges anyámat is mélységesen megértettem. Viszont örültem, hogy nem én vagyok Zsuzsa helyében.

Anya már tűrőképességének nap mint nap a határán volt, esténként szikrázott a levegő a veszekedésektől. Sokszor odáig fajult kettejük, illetve hármójuk kiabálása, hogy vagy Zsuzsa rohant ki a házból, jobb lábát átvetette a kútkáván, hogy ő most beleugrik, anyám meg rohant már jajveszékelve utána, szedte le onnan akkor már röhögő második nagylányát, majdhogynem ölelte magához. Zsuzsa e hatásos kútba ugrási mutatványát annyiszor ismételte, hogy később anyám, sőt Mari is sokszor alkalmazta ezt a színjátékot, megvolt a napi kultúra. Egyszer elkaptam Zsuzsa kaján arckifejezését, dehogy is ugrana, annál jobban félti a saját bőrét, csak anyám idegeit akarta egekig srófolni, saját felindulását fékezni, ha tudat alatt is.

Hatodik-hetedik osztályosan kisebb nővérem már rendszeresen későn járt haza, nemsokára már vacsorára sem volt otthon, amikor végre hazatalált, támolygott és dőlt belőle az italszag. Akkorra Zsuzsa olyan bikaerős lett, hogy anyám ütésre emelt kezét nemegyszer lefogta, majd lefeküdt, odakint a konyhában pedig anyám és Mari tovább rágták egymást miatta. Mari is erős volt, amolyan zömök, vaskos, nagyon izmos, keményhúsú volt mindkettő, bár arcra nemigen hasonlítottak.

Mari megszokta, hogy túlordít mindenkit, csak az volt a jó, amit ő kinyilvánított. Hangja visított, leginkább amikor valaki rásütötte a saját hiányosságait, mert ilyen is előfordult. Hogy én??? na ő nem csinált semmi rosszat. Ugyanazt csinálta, amit a nagyszülők, nem Zsuzsával intézte el nézeteltéréseiket, anyámtól várta a megtorlást, ő a két tűz között kénytelen volt intézkedni. Egyszer arra figyeltem föl, hogy Mari azt mondja anyámnak: odajár, és le is feküdt vele! Anyám sikoltozni kezd, sír, én meg nem értem föl ésszel, miért baj, ha a Zsuzsa lefekszik valakinél, hát nyilván elfáradt. Mi is leheveredtünk napközben a heverőre, én például mindig fekve olvastam.

Zsuzsa sűrűn le is kurvázta anyát: „csak ne szóljon semmit, az Ági is balkézről született”! erre persze megint csak sírni lehetett, sajnos, igaz volt. Én mindig azt feltételeztem, hogy húgom nem szerelemgyerek, csak valamiféle szükség, engedelem, fásult beletörődés nem kívánt következménye. Máig nem értem, hogy szigorú és igazságos nagyapánk hogyan hagyhatta a segítő bácsi ott alvását, sőt azt sem értettem, hol történhetett anyánk megrontása, mindannyian egy szobában aludtunk. Esküdni mernék rá ma is, még az ő életére-halálára is, hogy anyám nem akart több gyereket, főleg nem ettől a férfitól, mert későbbi ritka, de velős elbeszéléseiből mindig az derült ki, hogy igenis szerette apánkat. Miután most már három tűz között vergődött, amikor Sanyi bácsi akárhol elkapta, nyilván csak hagyta magát. Hiszen Sanyi bácsi mindenki előtt egy angyal volt, a cipőnket is ő javította, a nagyapának segített a kertben, fát vágott. El is várta tehát a jutalmat, amikor pedig a nagyszülők már nem éltek, szabad volt a vásár. Gyűlöltem, mert én a saját apámat szerettem volna, de persze őt is gyűlöltem, mert akkor csak rosszat hallottam róla. Jóval később, mikor feldolgoztam az életünket, jöttem rá, hogy talán ő volt a legnagyobb áldozat, zabigyerekként. Emiatt apai gyökereimet sem ismerhettem meg, a mai napig. 

Köztem és Zsuzsa között akkor sűrűsödött a villongás, mikor nappalra kitiltotta otthonról anyám, nekem meghagyva, zárjam a házba vezető központi ajtót, ha egyedül vagyok otthon, merthogy a nagyanyámat hatvanévesen sírba vitte a szíve, amit nem is csodálok, egész életében egy mosoly nem jelent meg összeszorított ajkán. Nem mehetett ahhoz, akit szeretett, nagyapához erőltették. Nagyapa azért jó volt, csak a családjának élt, de ettől még senki nem fog beleszeretni, ha mást szeret. Nyilván voltak neki is elvárásai a nagyanyával szemben, aki mi mást tehetett, mint beletörődött a sorsába. Amíg ki nem költöztek Pestszentlőrinc legvégére, azelőtt szolgálati lakásuk volt a hajógyár mellett. Nagyapa percre pontosan megjelent otthon ebédkor, mert akkor az volt a szokás, aki tehette, otthon ebédelt. Nagyanyánk leste, mikor nyitja be a kertkaput, tette az asztalra a levest. De ha forróbb volt a kelleténél, nagyapa borította már fel az asztalt. Ezt persze anyánk mesélte, hiszen akkor mi még nem voltunk.

Nagyapa nagyanya halála után még néhány évig élt, de már sűrűn betegeskedett, többször volt kórházban. Anyám attól félhetett, hogy távollétében idecsődülnek Zsuzsa haverjai, a huligánok, ahogy nagyapa emlegette őket, aztán kirámolják a házat. Megtörtént a környéken hasonló nem is egyszer.

Zárjam az ajtót… Anya nem számolt azzal, hogy Zsuzsa egy kisebb mozdulattal betöri az üveget, benyúl és a benn felejtett kulccsal kinyitja. Vagy benyomja az ócska zárú ajtót keretestül. Már rettegtem, hogy anyának is eleget tegyek, de a nővéremtől is tartottam, pedig volt annyi önuralma, hogy minket kisebbeket sose bántott, tudta, mennyire erős. Ha lőtávolban voltam, el is kapta a karomat, mely mintha satuban szorongana, eltörhette volna simán, de csak röhögött, röhögött rajtam. Na mi van, erősködünk, Erzsikecske? Elkeseredetten rúgtam feléje, de mindig elugrott.

Anyám azt is meghagyta, hogy ha Zsuzsa végre itthon van, ne engedjem elmenni hazulról. Hogy gondolta? Zsuzsa akkor ment és jött, amikor akart, amiben akart, a szemem láttára vette föl Mari ruháit, cipőit, de semmit nem tehettem. Egyszer azt találtam ki, hogy söprűvel a ház mellé bújtam, ha jön kifelé, rácsapok a fejére, elájul, és akkor tényleg otthon marad. De a nővéremnek röntgenszeme volt, ahogy a sarokhoz ért, megállt, benézett, már röhögött, kicsavarta kezemből a söprűt, engem odébb lökött. Fehér nadrágját be se piszkítva, büszkén vigyorogva ment ki a kapun, ahonnan visszaszólt: engem akarsz visszatartani, te kis hülye?

Később rendes volt velem, mikor kamaszodtam, megvédett a saját galeritagjaitól, ugyanakkor pimasz megjegyzéseket is tett. Csinálj csak azt, amit akarsz, miért ne. Így néhányszor forró helyzetbe is kerültem, amiből szerencsésen ki is másztam, de az már az én eszem terméke volt.

Érdekes, hogy sok esetet mesélek, de hogy közben a húgom hol volt, valahogy sosem emlékszem rá. Zsuzsa egyszer úgy felbosszantott, hogy felkaptam a nagyollót, és elszántan közeledtem feléje: most megölöm, akármi is lesz utána. Könnyedén kicsavarta a kezemből, belökött a szobába, kulcsra zárta az ajtót, a konyhában pedig tovább nevetett. Sírtam tehetetlenségemben és izgatottságomban. Bemegyek anyához a munkahelyére, ahogy már többször is megtettem. De a ruháim, a cipőm, bérletem kinn volt a konyhai szekrényben, kikiabáltam a nővéremnek, adja be vagy dobja ki a verandára. Eszemben sincs, gyere ki érte, ha tudsz, kis hülye! volt a válasz.

Mit tegyek? nagyapa jutott eszembe, kimegyek hozzá, mert nyugdíjasan éjjeliőr vagy nappali csősz volt a határban, oda nem kell cipő, sőt ruha se. Rohantam kifelé mezítláb a homokos földúton, míg le nem fékezett mellettem egy férfi. Pénzt ígért, ha bemegyek vele a közeli kiserdőbe, csak úgy tudtam megszabadulni, hogy közöltem vele, a nagyapa a csősz, bárhol megjelenhet.

Anyámat rendre behívták az iskolába, tud-e róla, mennyit hiányzik a lánya, miért nem tanul. De sokat ezzel sem ért el, egy dolgot tehetett az iskola, kizárták hetedik végén, a nyolcadikat egy másik iskolában kellett kezdeni. Ráadásul közölték velem, hogy engem is odaírattak, járjunk együtt! akkorra Mari már ipariskolás volt, a húgom pedig még óvodába járt. Az ott töltött kényszer-egyévem külön történet, és nem kellemesebb, mint például ez.

De most Zsuzsáról beszélek. Amikor későn hazakeveredett, rendszerint dőlt belőle a pálinkaszag, anyám veszekedésére csak legyintett, lefeküdt ablak alatti fekhelyére, és nemsokára hangosan horkolt. A kocsmaszag szétterjedt a szobában, fölriadtam rá, aztán meg a szagra. Zsuzsa összeokádta a falat, a padlót, ágyneműt, álmában. Anyám sikítva berontott, megrázta, de semmi eredménnyel, akkor szörnyű hörgéssel szaladt ki a lavórért meg rongyért, hogy fölmossa a piszkot, majd a magatehetetlenül alvót törölgette. 

Mindenki feszültségben élt, hogy aznap este megint mi lesz terítéken.

Egyszer csöndben vacsoráztunk, béke volt, még kora este lehetett, de már sötét. Csöngettek, a szomszéd fiú jött, hogy Zsuzsa a barátnőjével ájultan hever a vecsési határ közeli árokban, ők már telefonáltak a mentőknek, akiknek megadták a címünket. A mentő hozzánk hozták be őket, egyiket a rekamiéra, másikat a heverőre fektették, gumicsővel mosták a gyomrukat ki egy lavórba, ezután vitték csak be őket a kórházba. Gyógyszert vettek be a lányok és ráittak, közölték anyámmal, aki a kezét tördelte és sikoltozott.

Pirit, a másik lányt is egyedül nevelte az anyja, nehéz körülmények között, de a bili akkor borult ki, mikor egyik anya se tudta kiszorítani az iskolai kirándulásra a pénzt. Akkor Zsuzsa elment hozzájuk, Piri anyjának nyugtatós fioláit kiürítették, majd megittak rá egy üveg rumot. Ha a vecsési vasúthoz közeli árokban a szomszéd fiú meg a barátja nem veszi őket észre, öngyilkossági tervük talán sikerül is, ezt mondták a mentősök is, azért hozták először haza őket gyomormosni, mert minden perc fontos volt a mérgek felszívódásánál. Persze az is lehet, hogy nem véletlenül jártak arra, csak megijedtek, amikor kiderült, hogy a lányok rosszul lettek.  

A lányok hazakerülése után már másnap megjelent nálunk egy gyermekvédelmis nő. Anyám csak tehetetlenül sírt: nem tudok mit csinálni, nekem dolgoznom kell. A nő javítóintézetet emlegetett, amire anyám még jobban sírt.

És Zsuzsa egyszerre igazoltan nem jött haza, bekerült a javítóba, több évre. Egy varázsütésre csönd lett a házban, mindenki megnyugodott, csak valamiféle megszeppenés volt mindenkiben. Anyánk kiismerhetetlen arccal járt-kelt, ki tudja, mi járt benne. Első vasárnap mentünk látogatóba, Zsuzsa bezárva volt, lehetett már távolról szeretni, sajnálni, elhalmozni ruhaneművel, süteménnyel, gyümölccsel, amit bent nemigen kapnak. 

Keveset tudtunk a falak közé zárt lányok előéletéről, ott töltött napjaikról sem igen mesélt a nővérem. Húsz évvel később olvastam egy erről szóló riportkönyvet, a benne szereplő történetektől kirázott a hideg, s csak remélni tudtam utólag, hogy Zsuzsa nem élt át olyan kegyetlenségeket. Én meg igyekeztem az addiginál is többet segíteni otthon, még jobban tanultam, főleg arra vigyáztam, nehogy én is hülyeséget csináljak, hiszen állandóan ki voltunk téve a „kanok” molesztálásainak. Mert így nevezte Zsuzsa a fiúkat, a haverjait, a jampikat, vagyis, nagyapám szavaival, azokat a huligánokat.

Időnként rövid szabadságra engedték Zsuzsát, az ilyen hétvégék általában kellemesen is zajlottak, kivéve ha a nővérem szombat délután találkozni akart a haverjaival. Anyám akkor ideges lett, nem akarta elengedni bulizni. „Kitől félt anyu? a kanoktól?” Zsuzsa hatalmasat röhögött, jellegzetesen telt, nyers, rekedtes hangján. Ezt a hangot szinte meg lehetett fogni, mint valami vastag, hosszú, nyúlós sálat, de kard is lehetett volna, ami mindent átvágva süvít át a levegőn. Anyám is belereszketett, és őserővel tört ki belőle a hörgés: „jaj, ne mondd már ezt!” soha ilyesmiről nem volt szó, de ő is nő volt, megtapasztalt egyet-mást a kanokról, akiknek sosem volt becsületük a mi családunkban.

Zsuzsa még aznap újra az árokban kötött ki, leütötték a Bója utcában, valaki akkor is úgy jött beszólni, menjen anyám érte.

Mikor cseperedtem, kezdtek rám szállni a Béke téri srácok, meg Zsuzsa egyéb haverjai, hízelegtek, mégis ő védett meg aztán tőlük, nekem csak a fiúk idétlen rohamait kellett kicseleznem. Zsuzsa ott virított az akkori nagy divat fehér nadrágban és fekete tunikájában a jampik közt, akik mindig egy kört alkotva ácsorogtak a Béke tér közepén, vagy a Liget mozi előtt.

Engem is kísérgetett egy fiú, odamentünk köszönni, úgy álltam, mint nagylány, a fiúk úgy is néztek, a lányok pillantásaira nem emlékszem, csak Zsuzsáéra, ahogy majdnem büszkén körbemutatást tart: a húgom. Ottó vigyorogva szólt: mi van, szeretkeztél? valóban, a sálam elcsúszott, mert a rendes fiúval is huzakodnom kellett, bár Ottó bármi másba is belekötött volna.

Zsuzsa akkor fölényesen felnevetett: szabad neki, nem? és minden fehér nadrágos nevetett vele, naná, hogy szabad, tetszett nekik a szó, a többi lányt is csiklandozta, sőt, engem is érdekes érzés fogott el, valami furcsa öntudat, hogy már a banda is felnőttnek tart, be is fogadnának maguk közé, de nemigen mentem közéjük. Tizenkét évesen azt se tudtam, hogy a szeretkezés nem ártatlan sétát jelent, büszke voltam rá, mikor nem sokkal később iskolai szerelmem azt mondta: te is kurva vagy, amolyan csöndes kurva, le nem fekszel, csak úgy viselkedsz. De nem tapasztaltam meg ezen érzések tragikus valóságát, mert mindig sikerült kikerülnöm, mikor már majdnem a karmaik között voltam. És ebben Zsuzsának komoly szerepe volt, azt nem állítanám, hogy feláldozta magát, inkább olyasmiket mondhatott a fiúknak, ne foglalkozzatok a kis hülyével, nem éri meg.

Évekkel később sorra kapták el a galeritagokat, mert komoly bűncselekményeket is elkövettek az ácsorgáson, lányok utáni fütyürészéseken kívül, melyektől minden férjet és családapát a frász kerülgetett.

Amikor Zsuzsát megint szabadságra engedték, egy lány jött vele, hogy nincs hová mennie a szabadsága alatt, mert a szülei messze vidékiek, nincs is jó viszony köztük, nem lenne érdemes annyit utazni, ráadásul a szüleinek odamondogatnának, ahogy falun szokás. Egyik sem gondol bele, miként kerül javítóba egy fiatal lány. Anyám és nagyapám kész helyzet elé volt állítva, akkor megbocsátóak voltak és belátóak, ne mérgesedjen el a Zsuzsával valamicskével jobbá lett kapcsolat, Icának pedig anyám készített fekhelyet.

A lány meg csak mosolygott és köszöngetett, majd a szekrényhez ment, elővette az abroszt és anyához fordult: ugye akkor teríthet…? anyám nagyot nézett, hogy-hogy nem várja meg, amíg kínálják, mert úgyis tálalna neki is, persze annyival kevesebb jut egynek, mert több felé kell osztani.

Az első éjszaka békésen telt, másnap Ica már olyan otthonosan mozgott, hogy engem is irritált: mit rendezkedik itt ez az idegen lány? Este a lányok sustorogtak, sűrűn kijártak cigarettázni, de aztán csak lefeküdt mindenki, a nagyapa kiabálására ébredtünk valamikor az éjjel kellős közepén. Ahogy nyitom a szemem, látom, Ica ágya üres, nézünk ki az ablakon, hát a lány ott beszélget két fickóval a villanyoszlopnál, közben meg a nagyapa a vasvillával megy kifelé és ordít: „Ez a kurva idecsődíti a betörőket, kinyitotta nekik a kaput, majd kirabolják a házat”. Mire azonban nagyapa kinyitotta a kaput, Ica már ott is volt, a két fekete alak meg eltűnt. Csak anyám hosszas könyörgésére engedte vissza nagyapa a házba a lányt, másnap meg amúgy is vissza kellett menniük az intézetbe.

Harmadnap reggel, mivel mindig a nagyapa kelt föl legelsőre, megint ordításra ébredtünk, csak úgy zengett a ház: „elbarikádozták a bejáratot ezek a huligánok!” csakis az éjszakai látogatók lehettek, Zsuzsa meg az Ica haverjai, így akartak rajta bosszút állni, hogy megzavarta őket valamiben.

Nagyapa halála után megszűnt kevéske nyugdíja is, amivel ha anyámnak nem adta is oda, a háztartáshoz hozzájárult. Ez már hiányzott, valaki kollégája azt tanácsolta, a megüresedett, amúgy is halálszagú szobát adja ki albérletbe. Valóban, hiába meszelték ki a falakat, a mennyezetet, súrolták a hajópadlót, a szobába még néhány hónap múlva sem lehetett beköltözni, olyan furcsa, mi úgy neveztük, halálszaga volt. Pedig a nagyapa nem is otthon, hanem a kórházban hunyt el.

Egy kisgyerekes család mutatkozott be aztán nemsokára, hozták legszükségesebb bútoraikat és odaköltöztek. A legóriásibb dolog az volt, hogy bár épphogy megéltek, néhány bútoron kívül semmijük sem volt, de tévéjük igen. Minden tévés estén szóltak, hogy jöjjenek Marika néniék filmet nézni. Hát ettől mindenkinek nagy kedvence lett az albérlő, így láttam a jégtánc bajnokságok közvetítését, na és a táncdalfesztiválokat. Vittük a székeket, Ica már átlátszó hálóingben, a férje az ágyban, a pici lányuk a sarokban, lefüggönyözött kiságyban.

Zsuzsa sülve-főve együtt volt a házaspárral, Icával susmutoltak, s mikor a férj betegállományban volt otthon, az asszony meg a dolgát intézte s gyanútlanul Zsuzsára hagyta a kétéves kislányt, Zsuzsa úgy járt be hozzájuk, mintha a családjukhoz tartozott volna. Annyira, hogy a végén Ica gyanút fogott, ami vagy igaz volt, vagy nem, de Panduszékkal a kapcsolat erősen megromlott, tévénézésünk is veszélyben forgott. A feszültség nőttön-nőtt, aztán Mari esküvője jó alkalom volt arra, hogy felmondják az albérletet, kell a szoba a fiataloknak.

Persze itt az időpontokra már nem pontosan emlékezem, talán Zsuzsa akkorra már végleg kijött a javítóból, ahonnan egyébként egyenesen vidékre ment, mert két héttel később megesküdött egy fiúval, akinek a szüleihez költözött. Tán egy hónap sem telt el, Zsuzsa megjelent itthon, hogy nem bír „mucsán, a parasztok közt” élni, ahogy ő jellemezte a vidékieket. És hogy beadják a válópert. A fiú nemsokára jövögetett a nővérem után, de Zsuzsa nem foglalkozott vele. Hát nem is az eddig megszokott jampec típus volt, jámbor, szelíd, hókaszín vidéki srác, anyám meg is kedvelte. Éjszakai munkát vállalt a fővárosban, nappal ki tudja hol volt, mert nálunk ülve aludt el, mi meg nevettük Zsuzsával, milyen hülye ez, hogy folyton jön.

Ez a fiú már régen elmaradt, mikor Zsuzsa hirtelen teherbe esett, méghozzá Mari szülése után kilenc hónapra egy édes kislányt szült. Nemsokára anyám suttogni kezdte, de most már nekem, hogy mikor idősebb nővérem a kórházban volt egy hétig a szülésével, Zsuzsa gyakran átment a férjéhez azzal az ürüggyel, hogy ebédet visz vagy éppen főz neki. A két gyerek feltűnően hasonlított is egymásra később, mindegyik gyönyörű arcú, kreol bőrű, annak ellenére, hogy Mari férje vörös, fehérbőrű volt. A bőrszínt örökölhették ugyan nagyapjuktól, vagyis a mi apánktól, anyám előtt mégis nyilvánvaló volt, hogy a két gyerek egy apától született, ugyanis Zsuzsa soha nem akarta megmondani, ki a gyerek apja.

Anyám nem tehetett mást, beköltöztette kettejüket abba a szobába, ami az albérlők kiköltözése után egy ideje már üresen állt, Mari férje és a haverjai ki is festették utánuk. Zsuzsának rengeteg tejfölöslege volt, az anyatejellátó fizetett is, Zsuzsika pedig sok kedves percet szerzett a családnak, főleg mikor beszélni kezdett. Egyszer a konyhában pakolok a konyhaszekrénybe, megáll mögöttem: himbecsuf! hátranézek, megismétli: himbecsuf! csak sokára jöttem rá, mit mondogat. A tévében akkor játszották a Rózsa Sándort, ő mondta ezt Veszelka Juliskának: Hí, be csúf!

Zsuzsikát szerettem, de a nővéremmel nem komáztam tovább, kezdett zavarni rendezetlen élete, és anyánk pedig újra idegeskedett, a mindenféle férfiak jövés-menésétől. Én egy jónevű középiskolába jártam, büszke voltam és rendkívül szégyelltem kisebbik nővérem életmódját. Egy dülledt szemű, züllött, nagyon ronda férfi kezdett odajárni, és Zsuzsa ismét terhes lett, viszont nemsokára bezárta a fickó előtt az ajtaját, aki egy ideig csak be-bezörgetett, a végén elmaradt, nem láttuk többé.

Zsuzsa ezután évekre bezárkózott, csak a kicsikkel foglalkozott. Nekem a születés- és névnapom közt kilenc nap van csak, mindig egyben ünnepeltük, egyszer házibulit rendeztem a barátaimmal. Zsuzsika megjelent az ajtóban egy kis csomaggal, hogy az anyja küldi nekem. Meglepett, még jobban zavart, de kis tipródás után benyitottam a nővéremhez, megköszönni az ajándékot, és bár tudtam, azt várja, nem hívtam át. Ezt az egyet most utólag nagyon sajnálom, mert cefet egy élete lehetett, hogy bevonzotta a szélhámos, züllött fickókat. Még nem tudtam a saját jövőmet...

Néhány év múlva egy rendesebb forma férfi kezdett odajárni, majd oda is költözött, s ezzel Zsuzsa össze is házasodott, bár lehet, hogy már csak akkor, mikor megszületett a harmadik gyerek és néhány év múlva vidékre költöztek. Ott kezdtek besűrűsödni a bajok, a férfi italozott, néhány évvel később elváltak.

Zsuzsa ettől kezdve teljesen elzárta magától a férfiakat, valamennyire javult a kapcsolat anyám, én és őközötte az unokák miatt, akikre néha anyám vigyázott. Meglátogattuk az ócska, komfort nélküli nagykátai házban. Nem ismertem a nővéremre, csöndesen tett-vett az ócska körülmények között, gondozta a kertjét, befőzte a termést. És többé nem érdekelték a "kanok". Mind a három gyerekét tisztességgel fölnevelte, a legidősebb ügyvéd lett, a második menedzser a McDonaldsnál. A harmadikról pedig keveset tudok.

Zsuzsa, én és apánk között az a közös, hogy mindannyiszor 57 évesen kaptunk infarktust, mi először, apánk az ötödiket, amibe bele is halt.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Zsuzsák

(Zalán, 2012.11.23 10:10)

Na végre volt már annyi időm, hogy ezt is elolvassam, és mondhatom, nem lettem tőle boldogabb. Ha ennek a fele igaz, amit itt leírtál, nekem még az is sok lenne...

Re: Zsuzsák

(isabel-eoldal, 2013.02.04 17:07)

Ne szerénykedj Zalán, azt hiszem, veled is történtek dolgok. Csak már nem jut eszedbe, mivel nem írod:-)