Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Egerszalók Zsuzsával

2012.10.09

Következő héten fel is hívott, van-e kedvem vele nyaralni, csomó üdülési csekke van, de nincs kivel mennie. Egyúttal meg is hívott, bemutatta egyszem, nagyon szimpatikus lakli fiát és hatalmas házát. Jól elbeszélgettünk, majd megkínált rizseshússal. Azon vihogtam, mennyire rég ettem ilyet, és most se kéne, mert akkoriban inkább zöldeket ettem, de épp éhes voltam, kötélnek álltam. Nemsokára megjelent volt férje, műbútorasztalos fiukkal együtt dolgoznak a hatalmas ház hátuljában lévő műhelyben. Rég elváltak, Zsuzsa szerint Bandi ivása miatt, meg hogy milyen bunkó.

Visszatérve az érettségi találkozóra, egészen felbuzdult: „de jó, hogy megtaláltuk egymást, mi elég jóban voltunk már akkor is”, ugye? Így is volt, például fizikaóra alatt hülyeségeket írtunk egymásnak cetlikre, és néha együtt jöttünk haza, mert egyfelé laktunk. Mikor későbbi férjem baráti körével csapatostul járkáltunk (onnan került a húgomnak is udvarló), egy ilyen találkozásnál mutattam be Zsuzsának is, aki később a férje lett. Érettségi után elszakadtunk egymástól, bár Zsuzsa, mikor felénk biciklizett későbbi férjéhez, mindig be is szólt, megjegyezve, hogy igazán összejárhatnánk. Nekem nem volt annyira fontos a vele való kapcsolat, másfelé vitt az élet, mégis akárhányszor szememre hányta, hogy nagyon elmaradtam tőle.

 

Meghívását követő szombaton eljöttek a fiával. Én előző évben újítottam föl a lakást, csak a padló maradt el, idén szándékoztam pótolni. A fia szerint ez nem női munka, mert a falnál szegélyezni kell, körfűrésszel vágni a lapokat. Gondoltam, ha nem kér túl sokat, lehet szó róla, hogy ő csinálja meg, csak mikor azt mondta, az apja lenne a segéd, álltam el, nem szerettem Bandi mentalitását. Másnap a fiú 29. szülinapját ünnepelték, ebédre hívtak, én akkor épp böjtöltem, csak egy kis görögsalátát ettem, meg gyümölcsöt. Zsuzsának nehezére esett tudomásul venni, hogy nem akarok enni, a számba akart tömni egy nagy kanál vastag tejszínhabot: „na kapd csak be”. Már zavart, de csak magamat hibáztathatom, minek megyek vendégségbe, ha böjtölök.

 

Aztán a nyaralásra tértünk, Zsuzsa néhány naposra gondolt, hiszen nem tudni, hogy fogjuk egymást bírni, egyetértettem. Mivel neki nem volt tippje, Eger és környékét javasoltam, sokfelé lehet ott kirándulni. Vendégházat Zsuzsa talált hamarabb, rögtön le is foglaltuk. Utazás előtt többször is rámtelefonált, félórákig beszélt, mikor egyszer azt mondtam, most nincs időm, visszahívom később, megsértődött: „Mit gondolsz, nekem nincs dolgom?”

Mi lenne, ha Zsuzsa visszamondaná? olyan sokat aggódott, hogy jövünk ki egymással. Ott tartottam, hogy most már egyedül is elmegyek, mivel megvan a szállás, legfeljebb hívom Marit, hátha épp ráér, akkor pedig biztosan fog örülni, mert sokat beszéltünk az egerszalóki kalcitdombról.

Vasárnap reggel indulásnál rám telefonált, ne izguljak, most ment el egy busz, de kiér. Nem izgultam, ahhoz sem ragaszkodtam volna, hogy előbb találkozzunk, elég lett volna a buszpályaudvaron. Már a buszon ültünk, mikor kibökte, hogy többször is le akarta mondani a nyaralást, mert fél. Rég nem nyaralt sehol, főleg nem barátnővel. Mi lesz? A kérdést ugyanúgy én is föltehettem volna, hát kibírjuk egymást, ha meg nem, azt is meg lehet beszélni. Buszozás közben is többször hívta szállásadónkat, akit röviden csak nyugdíjasnak nevezett.

Egerben a székesegyház felé vezető parkban kezdte a szenvedést. Nehéz a táskája, rengeteg cuccot pakolt, hiszen nem tudta, mi szokott ilyenkor kelleni. De már nem volt kedve visszamenni, beadni a poggyászmegőrzőbe.

A katedrális előtt elment vécét keresni, én leültem a kis zöld padra a fák alatt, amit Motorral itt jártomban lefotóztam, csodálkozott is rajta a fiú, ugyan mit lehet fotózni egy padon. Túróval töltött zöldpaprikámat reggeliztem, mert Zsuzsa kínált ugyan májkrémes zsömlével a buszon, de olyanokat már nemigen ettem abban az időben. Szemből az Eszterházy Károly líceum ablakából felém áradó romantikus zeneszóra nagy élmény volt a reggelizés. Zsuzsa lelkesen jött, hogy a líceumban komfortos a mosdó, később is igénybe vettük, ha erre jártunk. Lestük aztán a „nyugdíjast”, tizenegyre volt megbeszélve, még volt egy óránk. Üljünk addig be a Dobosba, javasoltam. Zsuzsa közölte, hogy ő sose jár ilyen helyekre, erre azt mondtam, jó, akkor várj meg itt, én beülök. Már szedte is a cókmókját: „nehogy azt hidd, hogy majd nélkülem bemész.” A pincérrel kis afférja támasztott a fagylaltkelyhe miatt, majd mikor látta, hogy kérek egy kupica likőrt, elcsodálkozott. A pincér ajánlotta, hogy odabent ráönti nekem, de rámosolyogtam, hogy majd én ráöntök annyit, amennyit akarok. Mikor a kupicát megdöntöttem a fagylaltomra, a maradékot azonnal elvette, és a magáéra zúdította azzal, milyen jó ötlet. Aztán közölte, hogy ő fizet, legközelebb meg majd én. Azonnal szóltam, hogy ezt ne vezessük be, Zsuzsa, nem lehet mindig fillérre kiszámolni, amit rendelünk, maradjunk a ki-ki alapnál. Itt már világos volt, hogy a Zsuzsák néha bolhából is elefántot csinálnak.

A "nyugdíjas" egy magas, jóképű pasi volt, velünk egykorú, Zsuzsával már tegeződtek, így természetesen velem is rögtön. Városnéző sétára invitált, mielőtt hazavisz Szalókra, a kocsijába rámoltuk a táskáinkat, majd indultunk. A minaretet csak néztük, nem másztunk föl rá, és ezen lehetett élcelődni, ki fél a magasban, és ki nem. Más esetben - és egyedül - talán vagánykodom, de nem negyven fokban, és ők sem akartak fölmászni. A nyugdíjas hirtelen sarkon fordult, "valamit az autóban hagytam", sietős léptekkel visszament érte. Nekem akkor ugrott be, hogy a retikülömet is ott hagytam, mi lenne, ha olajra lépne a cuccainkkal, hiába ilyen jóképű, meg udvarias, annyi ilyet hall az ember. Mikor később jobban megismertem szállásadónkat, szégyelltem magam ezekért a gondolatokért, meg is tartottam magamnak.

A nyugdíjas, a továbbiakban Bandi, minden templomról és nagyobb épületről kiselőadást tartott, persze ahogy az ilyen városnézéseknél lenni szokott, már a másodiknál elfelejtettük, mit mondott az előzőről. Fagyit is vett, mielőtt visszatértünk a kocsihoz, amivel aztán kis kerülőt tett domboldalon fekvő szőlőjéhez. Onnan néztünk le az Egerszalóki-tóhoz, ami egyszerű víztározó, a parton a nádasból kinőve sűrűn stégek. Mikor két hónappal később Marit is elhoztam ugyanide, direkt a kalcitdomb kedvéért, amiről később esik szó, az egyik stégre heveredtünk, én nudiztam-napoztam, Mari nézelődött. Szedtünk néhány buzogányt, de bár ne hoztam volna haza, kipattant és szóródott mindenfelé, ki kellett dobni, az orrom meg elindult tüsszögőrohamokkal kísérve, éjjel ápolhattam magamat. Zsuzsával a három nap alatt nem volt idő a tóra, pedig csak végig kellett volna menni azon az utcán, ahol később laktunk, viszont volt osztálytársnőm fele annyi sétát sokallott, amennyit én.

Bandiék háza a főút mellett volt, mondta, hogy előbb itt kiszállunk, és csak később vezet szállásunkra. Korunkbeli, csinos, vékony, magas felesége fogadott, letegeződtünk rögtön. Hűvös ásványvíz, bor, almáspite és valódi kerti őszibarack volt az asztalon fogadónak. Később lementünk a pincébe, ahol száz fokkal volt a fentinél hidegebb. Dombon lévő kertjükben feketeribizli bokor-erdő, a gyümölcsből ők főznek lekvárt, szörpöt. Valódi rétesalmafa emlékeztetett gyerekkoromra, amiből legjobb az almáspite. Zsuzsa már fölfelé a lépcsőn megvágta a lábát, mert csálé papucsokat hordott, gyalogolni is emiatt nemigen bírt. Mikor a lábat jobban fogó cipők hordására próbáltam rávezetni, rám mordult, "én azt hogy képzelem?".

Egy utcával lejjebb volt a szálláshelyünk, szép nagy ház, az alsó szinten még egy szoba, amit épp nem lakott senki, a közös fürdőszobát tehát csak mi használjuk majd. A felső szinti szobához is tartozott egy fürdő, azt sem lakták épp, így ha egyikünk lenn fürdött, a másik a fentiben. Élveztük ennek a luxusát.

A konyhában nyugdíjasunk azonnal vörösbort és ásványvizet töltött, és a kupica pálinka se maradt el. Csak megkóstoltuk, nappal nem szoktunk inni, már előbb is megszegtük. Bandi felesége később odasúgta, hogy sajnos, gyönyörű férje erősen iszik mostanában, és erre a legjobb ürügy a vendég.

Mindenbe belenyaltunk, majd később megisszuk, nyugdíjas a kis üveg pálinkát meg az üveg bort is ott hagyta. A konyhakredencben teafilterek, kávé, bátran főzzünk mindenből, cukor, tejpor, cukorpótló, só. A hűtőben még egy üveg vörösbor, két palack kétliteres ásványvíz, egy-egy üveg feketeribizli- és meggyszirup, ez jár a szálláshoz. Zsuzsa később mondta, hogy neki jó a csapból folyó víz is, így az ásványvizet én ittam meg, s  bár itthon nem szörpözök, itt megkóstoltam mind, ha egyszer házi, nagyon finom is volt, csak túl édes.

Bandi már Egerben tőtike-vacsorára invitált, ezt elköszönéskor megismételte. Nagyon örültünk mindketten, aznap már nem kell kaja után szaladgálni. Klassz érzés a vendégségbe menés! Meg is hatódtam, a szállás amúgy is olcsó, ami az apartmanban várt, az is ajándék. Úgy látszik, vidéken ez a szokás, jó szokásnak ítéltük. Zsuzsa természetesnek tartotta, és szerinte a 2500 forintos szállásdíj sem olcsó, persze nem tudhat árakat, ha nem utazgat.

Este hatkor a száletliben ültünk le, a vendéglőihez illően terített asztalhoz. Barackpálinkát töltött nyugdíjasunk azonnal, először tiltakoztunk, másodszori kínálásra elfogadtuk, merthogy ez nem mérgező, házi! Én mindent ki szeretek próbálni, megkóstolni, bárhol járok, és épp a másik Zsuzsa mondta a kártyapartin, hogy az ember mindig fogadja el, amit felkínálnak. Igaza volt, ötvenévesen jöttem rá, mennyi jó dolgot mulasztottam udvariasnak vélt tiltakozásokkal. A pálinka baromi erős volt, de nem fejfájdító, csak a hangulatom lett egy fokkal jobb az előzőnél, amit azt hittem, már nem lehet fokozni.

Aztán hozta a feleség a levest, saját eltevésű zöldborsóval, sárgarépával, friss galuskával. Bandi megint töltött, ezúttal a muskotályost. Leveshez bor, ki látott ilyet, ez már igazán magas szintű vendéglátás, és pont egy ilyen olcsó helyen. Aztán hagytuk magunkat az árral úszni, s csodák csodája, a bortól se lett semmi bajunk.

A tőtikékből, ami darált hús fűszerezve, szőlőlevélbe töltve, előre elkészítenek vagy száz darabot, megfőzik, lefagyasztják, mikor jön a vendég, csak kiveszik, jénai tálban átsütik. Ezt a helyi ételt mindenki értékeli. Bandi szabadkozott, hogy a tőtikegyártás közben elfogyott a szőlőlevél, káposztalevelet is használtak. A falatnyi tőtike azzal is remek volt, tejföl rajta, hozzá kenyér. De éhes maradtam, hiszen kenyeret ilyesmihez nem eszem, pláne búzamentes diétám közepette. Bár ettem volna még egy tányér borsólevest! ha tudom, hogy a tőtike milyen mennyiségben és méretben fog asztalra kerülni. De ajándék tőtikének ne nézzük a méretét.

Bandi most vöröset töltött, Jutka háztáji barackot, almáspitét hozott, később még kibontott egy doboz Amorellát. Bandi Solymárról származik, Jutka egri, mindketten zenészkedtek, de mikor jött egymás után a három gyerek, felhagytak a zenész élettel járó zűrös életmóddal. 1997 körül vették ezt a parasztházat, itt egy szobával indították a vendéglátást, majd megvették a lenti vendégházat. Mindketten állásban dolgoznak, de a fő pénz a vendéglátásból jön: néha hetven fős csoport jön, elsősorban a hőforrást nézni, mint darázs a mézre. Ekkor a kertben lévő kemencét is begyújtják, nyolcvanezer forint is bejön. Az ember könnyen kijelenti, milyen jó másoknak, hogy ennyit keresnek, de ha belegondol, mi munka van emögött...

Tizenegykor kaptunk észbe, hogy másnap reggel a háziaknak korán kell kelni, de közben nem észleltük, mert ők kérdezgettek folyton, amire válaszolni kell. Gyönyörű éjszaka sétáltunk le a szállásra, kihoztam a teraszon lévő asztalra ülőpárnákat, a fejem alá téve a kispárnát, magamra húzva a paplant néztem a csillagokat még jó fél óráig, Zsuzsa nézett hüledezve, mik jutnak eszembe.

Éjfél felé mentem be, de inkább kinn aludtam volna, Zsuzsa úgy horkolt, mint egy szódásló, hajnal felé meg arra ébredtem, hogy feje a májamon pihen. Nem tudtam mást csinálni, nevettem, olyan édesded volt, mint egy csecsemő. Viccből simogattam hát a fejét, mint kiskutyának vagy kisbabának, erre ébredt.

Másnap estére széttoltuk az ágyakat, nehogy a bújás ismétlődjön, de a horkolását kivédeni így se lehetett. Mindhárom éjszaka ez ment, reggel pedig Zsuzsa korán kelve ment ki cigizni, kávét főzni. Tudtam is volna most már aludni, ha nem szólal meg szobában hagyott mobilja éktelenül csörömpölve. Ébren is utálom a mobilok ricsaját, de Zsuzsa csak sokára hallotta meg. Káromkodva berontott, és ez sem járt kisebb zajjal.

Leszámítva az ilyen kis afférokat, elvoltunk, én az évek folyamán toleráns és nyugodt lettem mindennel, maximum megmondom a véleményemet, ha valami zavar, de nem veszem nagyon a szívemre. Erősen hatott rám, mert elfogadom annak a buddhista vezetőnek a szavait, aki azt mondta, mikor menet közben valaki direkt nekiment és sodrásától elvágódott. Megkérdezte tőle a társa: te ezt tűröd? az ő baja, nem az enyém. Hát így. 

Vásárolni mentünk. Én előre elterveztem étrendemet, de Zsuzsa elképedt puffasztott hajdinámon meg kölesemen, a kefiren. Persze nem tudhatja, ha Marival mászkálok, ebédre, meg kánikulában csak a gyümölcs meg a víz járja, némi péksütemény. Én közöltem, nekem jó a vajas kenyér paprikával, paradicsommal, kis müzli, ehhez szoktam. Zsuzsa viszont vett szalonnát, tojást, neki is állt megsütni, kijelentve, "egyek rendes ételt". Viszont ő nem ehet ilyet, problémás az utóhatása. Megettem a szalonnás rántottát, ha jót akartam, bár én sose szólok bele, más mit eszik.

Zsuzsa csak nézte, amint csipegetek, és kérdezgetett, ő hogyan étkezzen: „mégis, mit lehet még enni?” meséltem, mennyi minden van még a nehéz kajákon kívül, de ő fiára és volt férjére hivatkozott, akik otthon ebédeltek a rég megszokott magyaros kosztot. Ő kétfelé nem kísérletezik, de nem is szereti – no és hát ez az utóbbi volt a lényeg, ezt rögtön átláttam, nem vitatkoztam.

Később Zsuzsa más ügyben is tanácsokat kért, én adtam is, de mindet elhárította. Hát nem mindenki olyan, mint én, akit a tanulmányaim is segítenek uralkodni régi szokásaimon, amit magamtól is megtennék, mert ilyen fajta vagyok. Umagban is megettem, mikor másik Zsuzsa elém tálalt, mert ő se bírta elnézni, ahogy „éhezem” a müzlikkel. Együtt lakni tehát nehéz, egy ember toleranciája nem elég, ha a másiknak meg nincs őfeléje. De sajnáltam ezt a Zsuzsát, hogy nem képes saját egészsége érdekében változtatni főzési szokásain.

Reggeli után gyalog indultunk a fürdőbe, s csak mikor elsuhanni láttunk egy buszt, derült ki, hogy van járat, bár nagyon ritkán. Míg az országúton baktattunk, mindent elmesélt. Komoly problémái voltak, amiket félt kivizsgáltatni. Elmeséltem, amit a főiskolán a betegségének hátteréről tanultam, hozzátéve, fizikailag is vizsgáltassa meg magát, hogy lehessen tudni, igazából mi a gond. De neki asszisztens barátnője íratott föl gondolomra bogyókat, s internetes dumapartikon szerzett „tapasztalatokra” is hivatkozott, fórumokra írta a panaszait, ezekből gondolták ki - távolról - az ő baját.

Hiába mondtam, hogy minden embernél mást jelentenek még a hasonló tünetek is, a gyógyítás is teljesen egyéni kell legyen, és azt sem értettem, ha Zsuzsa annyi ideig kórházban dolgozott, miért nincs nagyobb bizalma az orvosokkal. Vagy épp mert sok mindent látott-hallott? hm, nem szerencsés félelem az orvosokkal szemben… De ha végül rá is szánja magát a vizsgálatra, tudati szinten is meg kell oldania az analóg problémát.

Akkor elmondta, húga, akinek jól menő fehérnemű üzlete van, Zsuzsa nehéz anyagi helyzetéből a válása után „erőszakkal” segítette ki, rátukmált három millió forintot azzal, hogy nem kell visszaadni. Ez testvérek között is elég nagy ajándék, de nem lehetetlen, hogy van ilyen. Később a húga üzletileg nehezebb helyzetbe került, visszakérte a pénzt, amiből látszik, hogy vagy mégsem ajándék volt, vagy az meggondolta magát a nehéz helyzet miatt. De Zsuzsa a pénzt nem tudta visszaadni, mert addigra akkori élettársával egy házat vettek, a fele a fia nevén van. Később mégis azt mondta, le van rendezve az ügy.

Mesélte, hogy a fia szeretne nősülni, gyereket is, de akivel 11 éve vannak együtt, nem bírja elhatározni magát. Beszéltünk a mai lányokról-fiúkról-nehézségeikről. A fia is azt mondta egyszer e témára: „kevés lány van, aki megérdemli”. Őt, vagy a házat, amivel rendelkezik? Jóindulatú pedig a fiú, de ezt a feltehetőleg anyjától örökölt mentalitást érzi Zsuzsi is, vagyis hogy a fenekét verheti a földhöz, ha idejöhetne feleségnek. Hát persze hogy a Zsuzsika „nem becsüli meg magát”, ráadásul tőle eltérően mosogat, ő meg ilyenkor rászól.

Mikor ezt meghallottam Zsuzsától, rákérdeztem, mi bűnt követett el fiatal druszája, hogy elvárja tőle a meghunyászkodást meg alázatot, csupán hogy beköthessék a fejét, amit ő nyilván ezért nem akar. Szokás még ma is, hogy a meny az anyósnak köteles a szolgája lenni? Zsuzsa a "nem engedem magamat félreállítani” szlogennel elő akarta írni nekik azt is, hova menjenek nyaralni, és vigyék őt is magukkal. Tanácsoltam, hagyja, hogy a fiatalok menjenek egyedül, ha rájuk telepszik, annak sosincs jó vége, a lányaim tizennyolc éves koruk óta nem jönnek velem sehova. Hát ő nem hagyja magát lerázni.

Zsuzsával ezek után belemerültünk régebbi közös dolgaink megtárgyalásába, így a kalcitdomb kiment a fejemből, pedig pont azért jöttem el, hogy lássam. És csak néhány lépést kellett volna fölfelé megtenni, mert a kanyargós úton lentről nem látszik.

A fürdő akkori területén szocreál stílusú építmények, 550 forintot kértek egy belépőért. Hátul, a domboldalban már nagyban folytak az építési munkálatok. Félkör alakú a domb, mint egy fenyőkkel-fákkal szegélyezett hatalmas arc. Az ideiglenesen vakolt, állagában foszladozó betonmedence egyik csücskében 40 fokos vizű medence, mi nem mentünk oda. A másik helyen 36 fokos gyógyvíz zubog le hatalmas csövön. Ez a zuhany mindig el volt foglalva, az emberek itt ültek sorba, hogy masszíroztassák vállukat-hátukat. Kiszuperált vasúti vagonban mozgó vécé, kezdetleges zuhanytálca, kint ivóvíz-kút, a hatvanas éveket idéző büfékocsiban a szokásos főtt virsli, gyanús töltetű szendvicsek, odébb néhány műanyag napozóágy. A fenyves domboldalt már akkorra lenyesték, egy hatalmas gyógycentrumot kezdtek építeni, el is volt kerítve az a rész. Elképzeltük, mennyibe fog itt kerülni minden, ha az elkészül, de addig nagyon olcsón gyógyíthatja magát az ember a forró vízben ücsörögve. Egy helybéli tehetős társaság szürkületkor jött csodálatos kocsikkal, a vízbe pezsgővel, pezsgős poharakkal szálltak be. Valóban, mikor sötétedés után felgyújtották a reflektorokat, csodás volt fürdőzni, a fénysávok közt látható tengernyi csillagot figyelve. Örültünk, hogy nyugdíjasunk felhívta a figyelmet arra, hogy este is érdemes ide elzarándokolni.

A vízben harminc év előtti dolgokra emlékeztünk, miközben fejünkre dühöngve sütött a Nap. Nagyjából végigasszisztáltuk egymás udvarlási korszakát, de ha Zsuzsa akkor mondja, amit most, mármint hogy a férjem elég lekezelő volt velem, amit mindenki más észrevett rajtam kívül – nos, akkor is férjhez megyek hozzá, az ember mindig csak utólag okos.

Zsuzsával tehát nem láttuk akkor a kalcitdombot, csak mikor elutazás előtti este házigazdánk bejött elszámolni, láttam meg a nappali falán függő fotón. Mi ez a klassz fehér domb? hát a kalcitdomb, a hőforrás mellett, mondja derűsen Bandi, miért, hát nem láttátok? Akkor határoztam el, hogy két hónappal később Mari névnapját itt ünnepeljük, mert Zsuzsa azt mondta, harmadszorra már nincs kedve kimenni még busszal sem.

Egyik nap Szilvásváradot vettük célba, megnéztük és lefotóztuk a Börtönmúzeumot, ami egy stílusosan barakkszerű épület. A Szalajka-völgybe indulás előtt mutattam Zsuzsának a sok éttermet, egyiknek a teraszán ülve ettük négy éve a sült pisztrángot. Akkor egy kisebb társasággal jöttem el ide egy hétre. Az étterem mellett hangosan csobog a Szalajka-patak, madárcsicsergés próbálja felülmúlni. Zsuzsa már akkor éhes volt, alig várta, hogy végezzünk a sétával, lejöjjünk, és leüljünk enni. Persze aki járt arra, tudja, hogy az ebéd még jócskán odébb lesz.

A patak mellett kószáltunk felfelé, az erdei múzeumban a szénégető kunyhóban pisiltünk, eregettük a békegalambokat, amit máskor az ember visszatart, de itt egy lélek se járt. Zsuzsa győzelmi mámorban égett, mikor tőlem is meghallotta, amivel ő is küzdött: majd elmeséli a fiának. Csak elnevettük hát az egészet, bár ő úgy adta elő, hogy na én se vagyok különb. A Fátyol-vízesés után végre elértünk a hatalmas pázsitos füves térre, a kisvasút végállomására. Zsuzsa itt már nagyon éhes volt, s mikor meglátta a kisvasúti töltés melletti ósdi büfét, ragaszkodott hozzá, hogy itt együk a pisztrángot. Kevés bizodalmam volt az itt sült hal irányában, jobb szerettem volna a lenti étteremben, mert ott isteni friss salátát is kérhetek hozzá. De már én is éhes voltam, az utolsó kisvasút indulásáig pedig még volt vagy háromnegyed óra.

Ahogy gondoltam, kiszárították és túl sós is volt a hal, de nem volt mit tenni. Miért ne ihatnánk hozzá egy korsó sört is? Ha már jóllaktunk, lemehetnénk akár gyalog is, és előtte fölkaptathatnánk az ősember barlangjába. Zsuzsa elképedt, és én azonnal láttam, hogy abból nem lesz semmi, nemcsak ócska és labilis papucsa miatt, hanem őszerinte már szétgyalogolta a lábát.

Míg Egerben a Szalókra vivő buszra vártunk, ellátogattunk a Bandi által ajánlott cukrászdába, mert szerinte a Dobos már nem a régi. Egy pinduri asztalkánál szorongtunk, én Eckler-fánkommal és házi jellegű diós-almás sütimmel. Zsuzsa szintén két fajtát vett, de másmilyet, elfeleztük hát őket, de így is degeszre ettük magunkat, nem volt gond a vacsorával.

Hazaérve jött is Bandi elszámolni, Zsuzsa a csekkjeivel fizetett, aztán azzal búcsúztunk, hogy a kulcsot reggel majd tegyük a mondott helyre. Utána Zsuzsának fizettem volna a három éjszakát, 7500 forintot, bár ő már előzőleg is mondta, nem akar a csekkjeivel üzletelni, hiszen neki ingyen van. Nem igazán jó ez, hezitáltam, bizonyára adózol utána valamennyit, s jobb szeretem a tiszta boltot. Attól félsz, fölhánytorgatom? kérdezte. Hát, őszintén, valóban attól féltem, de ezt már csak magamban. Erőltette, hogy csak 5000-et fizessek, ezt elfogadtam, bár fordított esetben én egy fillért sem kérnék, és végül is ő akart utazni, nélkülem soha el nem jött volna.

Leszállt az este, én kicuccoltam a terasz-asztalra, csillagokat bámulni. Zsuzsa félóránként megjelent az ajtóban, hogy meddig akarom még ezt csinálni, miért nem fekszem már le, ő unatkozik, legalább kártyázzunk. Bevittem az ágyneműt és leültünk, de játék közben Zsuzsa fél szemmel a tévét is nézte. Éjfél felé már leestem a székről a fáradtságtól, és akkor szól, hogy masszírozzam meg. Most? néztem rá, legalább előbb szóltál volna, a terasz asztala megfelelt volna, de ezen az alacsony asztalon lehetetlen, ahogyan az ágyon is. Másodszor hullafáradt vagyok, mondtam, „majd Pesten fölmászol a rendes masszázságyamra”. Na hát, hogy te milyen vagy! nem vitatkoztam, bezuhantam az ágyba.

Déltájban értünk másnap az egri strandra, és mivel innen már Pestre mentünk, betettük a poggyászmegőrzőbe a csomagjainkat. Hétágra sütött a nap, a meleg gyógyvízben ilyenkor kellemetlen. A dögönyöző sokkal jobb, egy földbe vájt kőépítmény, kétoldalt félkör alakú lépcsőn lehet lemenni több méter mélyre. Zuhog, szinte üt a csövekből lezúduló vízfolyam, erős nagyon, csak félig álltam alá. A falakon körben növények, gyökerükkel ismeretlen mélységekbe kapaszkodnak.

Zsuzsa elhelyezkedett egy könnyű lepedőn, aztán ott is maradt, se a vízbe, se a dögönyözőbe nem jött. Én ide-oda sétáltam, néztem, mit lehet ebédelni, de nem volt kedvemre való étel. Csak pihentünk, napoztunk, és csodáltuk a hatalmas 80 és 250 éves fákat. Itt Zsuzsa szemrehányta: nem bocsátom meg, hogy meg se masszíroztál. Elképedtem, hiszen tegnap éjfélkor ezt megbeszéltük. De ha ez kell, újra elmagyaráztam: az a holisztikus masszázs, amit én csinálok, nem egyszerű izomnyomorgatás, energetizálások is vannak benne, és az nem nyilvánosságra való, lelkileg is alaposan rá kell készülni. Mikor még ez se volt elég, elmeséltem, mi pénzbe került a főiskola, külön a masszázs-tanfolyam. Barátnőket első alkalommal, családtagokat ugyan ingyen kezelek, de már Anikó lányom is fizet valamit érte, hadd szokjam, hogy a munkámért pénzt kapok. De Zsuzsa tán azt gondolta, ha elenged nekem 2500 forintot az üdülési csekk árából, ami nem kerül pénzébe, annak a fejében én masszírozok és tanácsokat adok. Vagy középiskolás éveink kötelez engem erre is? Emlékeztettem, hogy a négy nap alatt hány lelki tanácsot kapott tőlem, gyakorlatilag átadtam neki az iskolán tanultakat. De sajnos, nem így fogta fel.

Ha szemét vagyok, emlékeztethettem volna a régi időkre, mikor édesanyja konkrétan kért, készítsem föl a lányát az érettségire, honorálni fogja, ő le is vizsgázott, meg se köszönték, pedig mindennap ott voltam és magyaráztam, tanítottam, csakhogy Zsuzsának nem volt kedve tanulni, oda se figyelt. 

Zsuzsa arckifejezéséből és megjegyzéseiből az derült ki, hogy anyagiasnak tart. Ezek után, mikor az osztálytársak közt is szóba jött a tanácsadás meg a masszázs, mégse ajánlottam a munkámat pénzért senkinek, inkább viccesre vettem a dolgokat: jöhetnek, hadd gyakoroljak, magamban azt gondolva, általuk talán fizető vendégekhez jutok. Nelli örült: rajta gyakorolhatok nyugodtan! sőt aktuális lovagját is bejelentette, a végén mégse jött egyik sem. Pici fennhangon elismerte, hogy a 2500 nagyon is jó ár az ismerősöknek végzett masszázsért, de ő ilyen messze nem jön el nekem.

Zsuzsával komolyabb affér nem volt, de a cigarettafüstje zavart. A házban, a szobában ugyan nem gyújtott rá, de bárhol várakoztunk, azonnal, s mivel mellettem állt, a füst is rögtön rám szállt, ilyenkor eleinte szóltam, de hiába. Később szó nélkül elhúztam a fejem és odébb léptem, ha volt hová, mégis rám szólt: „na hát, ez már hiszti tőled, hiszen nem zárt helyen vagyunk”. Megállt bennem az ütő. Miért baj, ha odébb húzódom? miért kell eltűrnöm a füstöt, ha nem bírom? 

Beleszólt az öltözködésembe is már az elején, szóba hozva, hogy ő azért hord rövid szoknyát, mert szereti, ha a térdei és a combjai levegőt kapnak. Szerinte én is hordhatnék, sokkal jobban állna, és még pasit is foghatnék úgy. Ilyen mondataira szintén elállt a szavam, szerinte valóban ettől függ? Kifejtettem akkor az álláspontomat, miszerint negyven éven felül ne csak azért ne hordjunk térden felüli szoknyát, mert nem áll jól. Ha tininek öltözöm, épp az ellenkezőjét hirdetném magamról.

Hogy nem értettünk egyet, nem volt baj, hát beszélgettünk. De az egri strandolás után kitalálta, hogy ő is akar olyan lenruhát, ami rajtam van. Meglepett a dolog, nem szóltam semmit, erre hozzátette: ő persze úgyis fölvarrná az alját. Amíg nem indult a pesti buszunk, a városnézés vagy katedrálisba ülés helyett bementünk egy kínai üzletbe, ahova én egyébként sose járok, sok az ócskaság.

Legalább másfél óráig próbált Zsuzsa olyan ruhákat, hogy hanyatt esett láttukra még az eladó is, látva a korunkat. Nem akartam vásárolni, a végén mégis én találtam egy jó kis lenblúzt, amilyet rögtön Zsuzsa is akart, de a méretében nem volt. És egy másik üzletben sem volt az én lenruhámhoz hasonló, ami nem meglepő, mert Pesten egy jobb butikban vettem.

Hát ilyen volt Zsuzsával az én egerszalóki kirándulásom. Még utána is mindennap kétszer telefonált, mikor nem értem rá, megsértődött. A fia meg a menyjelöltje dolgaival traktált, kérdésére, hogy mit csináljon, mondtam, hagyja őket élni, ne szóljon a dolgaikba. Erre megsértődött, hogy nem őt védem, aztán lassanként leszokott a telefonálgatásról.

Most, hogy Zsuzsa hét év után belehalt abba a betegségbe, ami e kirándulásunk alatt kezdődött, sajnálom. De akkorra ez az élmény már megtörtént. 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.